Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 9

163097.jpg

 

Nemes Nagy Ágnes

Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
míg kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

***

Gyurkovics Tibor

Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.
Hogy bedől a fény a szobámba,
a szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.
Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.
Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:
hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok.

***

 Csukás István

Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona
az ablaküvegen át rám nevet
amit nem tudok megunni soha
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én
örökzöld időmből kipislogok
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág
ledobjuk, unt kabátot, a telet
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

***

Juhász Gyula

Béke

És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.

***

Juhász Gyula

Most szépül meg...

Most szépül meg e szomorú élet,
Mikor a nyár elfárad ragyogni,
Engem várnak: őszi egek fénye
S őszi mezők későn virulói.

Hozzám akkor jön fájó vigasszal,
Ha már mindent elhagy a szerencse,
Ragyogjatok, őszi egek fénye,
Őszi öröm bánatos gerezdje!

Sátorom az átlátszó mennyország
Kéklő selyme csillagtakaróval,
Nászi fáklyám őszi egek fénye
S indulóm a mély erdei sóhaj.

Engem nem bánt a világi múlás,
Szép szerelmem a szelíd szeptember,
A bánatom őszi egek fénye,
Violán túl ragyogó színekkel!

***

Sárközi György

Szikla

Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.

Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.

Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.

***

Sárközi György

Nem válhatunk el

Hiába akarlak kitépni magamból,
örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze szívembe oltott,
Nemes ágat, vadon fa tövihöz.

Hiába akarlak letörni szívemről,
Belémhegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.

Csak az, hogy Te is élsz e szikes világban,
S, hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád,
Leverte álmaim vackor gyümölcsét,
S elűzte a képzelet hamis madarát.

Csak az, hogy az emlékezés viaszában
Őrizhetem arcod vonalait,
Kifakasztotta szerelmem alvó lombját,
Hogy zúgva tört föl az eleven napig.

Örök életben és örök halálban
Élsz Te bennem, és élek benned én, -
Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj
Drága virágom, remegő remény.!

***

 Radnóti Miklós

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

***

Theodor Storm

Valami édes sugalom

Valami édes sugalom,
szép emlék bujkál a szívemben;
hogy honnan támadt, nem tudom,
s hogy mi volt, azt is elfeledtem.
Talán egy nyári délelőtt,
- parányi szívben kicsi gondok -
ültünk az erdőszéli lombok
árnyában, gyermek-szeretők;
a szirt forrása hűsen omlott,
rigó rikkantott s elrepült,
szívemben boldog béke zsongott,
néma szádon meg mosoly ült,
és zölden csillogott a rét. -
Ha nem lepné a messze múlt rég,
ha valahogyan visszajutnék:
ki tudja! - nem ott vár-e még.

(Fordította: Rónay György)

***

Theodor Storm

Vigasz

Jöjjön, aminek jönni kell!
Amíg élsz, nappalom leszel.

S ha nem lennénk világvándorok:
ahol te vagy, otthon vagyok.

Míg kedves arcod látom itt,
nem látom a jövő árnyait.

/Ford.: Tandori Dezső/

***

Szép Ernő

Csiga

Ez itten a csigaház,
melyben a csiga tanyáz.
Ő nem Pali, se Zsiga,
csak egy névtelen csiga.
Nincs a házán emelet,
víz, se hideg, se meleg.
Nincs házmester, kapupénz
végett nem nyúl itt a kéz.
Nincs villany, se lift, se gáz,
ilyen egyszerű a ház.
S mert ily csöpp a ház:
repülő reá bombát sose lő.
Boldog kis ház ez nagyon,
benne békesség vagyon.
Nincs, aki irigyeli,
hogy tán kincsekkel teli.
Tanítani merem én,
egyszerű légy és szerény,
ellenséged sose lesz,
életed szép mese lesz.

***

Szép Ernő

Pitypang

Nótába nem írnak
Gomblyukba nem tűznek
Nem tesz kirakatba
A virágos üzlet
Mert te nem vagy ritka
Mert te nem vagy drága
Csak az árokpartról
Nézel a világba
Mintha kis nap sütne
Orcád oly szép sárga
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Az urak, a dámák
Ugye rád se néznek
Tán le is tagadnák
Az ismeretséget
Pedig hogy meggyúrtunk
Hogy agyontépáztunk
Te kezes, te kedves
Falusi pajtásunk
Hófehér lelkedet
Szétfújtuk a nyárba
Te pitypang,
Te pitypang virágja

Ezennel én tőled
Bocsánatot kérek
Köszönöm azt a kis
Könnyű gyermekséget
Köszönöm hogy itt vagy
Lehajlok utánad
Gyere bemutatlak
A kaméliának
Csak nevess rá bátran
Mezítlábos árva
Te pitypang,
Te pitypang virágja

***

 Garai Gábor

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jó szóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szíved
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.

***

 Garai Gábor

A fű, a folyó, te meg én

A fű, a folyó, te meg én,
szemed a reggel üvegén,
idén egy végső korty meleg,
egy törpe-kagyló-amulett,

és koraősz és nyárutó
siettető, karoltató,
és vér-pihék a nap előtt,
és fölcikázó evezők,

aztán az est, s hogy nincs tovább,
hogy vártalak négy nyáron át,
s hogy halhatatlan a remény,
s a fű, a folyó, te meg én.

***

 Garai Gábor

Tücsökdal

Zöld-arany erdőn
búvik az árnyék,
perdül a tisztás
szólal a síp;
hallod-e jószág,
fény-szüle csillag,
fény-szüle csillag
tánc dala hív.

Most, kicsi zergém,
szökj le a sziklás
bú magasáról
rúgjad a port:
két deli szarvad
ága bogára
színarany almát
ültet a hold.

***

Csukás István

Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett. 

***

Dsida Jenő

Merre száll?

Madár zeng s villan az égen
fut árnya sötéten a réten
fent tűzben két lila szárny ég
lent hamuszürke az árnyék

Röghöz tapad életem - ó jaj
szállni be bús örök óhaj
örök de örökre hiába
embernek földön fut a lába

Valahol fent két lila szárny ég
rohanok mord és hideg árnyék
botladozom magam összesebezve
messzire messzire - messze

Ó merre száll az a langy dal
az a fényes mennyei angyal?
kinek lila szárnya ragyog
kinek én csak az árnya vagyok.

***

 Balla Zsuzsanna

Igéző

Csipkebogyó-csók, igéző parázs,
Nyugtalan nappalok, fülledt éji nász,
Örökkön bennük kószáló vágy
Fohásza betölt, átitat:
Pogány ima, kökény-áhítat,
Szerelmek rejteke, szirom-áldozat,
Virág kelyhében kábulat.

***

 Sík Sándor

Sarlósboldogasszony

Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.
Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már
A nyár nagyasszony napja:
Már benne párállik a pirkadati szélben
A csurranó nyárdéli tűz,
De az orgonalombon még reszket a harmat,
S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát
Az aratók komoly karéja.
Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok,
Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend.
Egy fenkő csisszen a pengén.
Messziről egy kis csikó csengője csilingel.
Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem
(Daloló nyílvessző) az égbe magát.
És testem-lelkem minden pórusán át
Érzem, hogy árad bennem ég felé
A föld felomló, mély dala.

***

Dsida Jenő

Jó álom

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Azt álmodni tejfehéren,
hogy sose születtem meg,
hogy vissza tudod adni
a csókjaimat.

Pattog a tűz és elsüllyed a ház.
Csörgős szánkón összesimulva,
prémes bundákban futunk
a nagy fehér havon.

***

Dsida Jenő

Kezemben tartom a szívedet

Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
Nézd, milyen piros sugarakkal,
piros örömmel vár minket a
messzeségek messzesége; kezemben
tartom a szívedet: melegedik, melegedik...

***

Dsida Jenő

Gyakran eljön

Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.

Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

***

Bálint Lea

Boldogságom erdeje…

Csókollak a homlokod közepén
Változzon csillaggá a csókom
Vezessen
vándorlásodban

Ujjaim sugarak legyenek
melegítsenek.

Szavaim áldás
A visszavárás
hazatalálás.

*

Hogy kérném számon
amit együtt mondtál
a virágokkal
a virágok nyelvén.

Térdig érő hóban

szempillámon hó van
könnyé olvadóban.

***

Szabó Lőrinc

A törvénytelen Szép

Ahogy repül az élet, évre év,
egyre kevésbé tudom, mi a szép,
egyre kevésbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak, csak ilyen vagy olyan
szemet, szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna, hanem más, aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat, s megszegényített.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet,
a belső formát. Milliméterek
összhangja szabta, ki tessék, ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb. 

***

Áprily Lajos

Hol járt a dal?

Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben ,,hallgatott".

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

***

 Áprily Lajos

Oriolus galbula

Ma új hang szólt a mámoros zenébe,
furulyáló hang, érzelmes, csodás:
hajnal körül a völgy orchesterébe
megérkezett az arany fuvolás.

***

Tóth Árpád

MADÁRCSICSERGÉS...

Madárcsicsergés,
Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket
Ó, betűk, napos élet szürke árnya,
A lap szélén egy apró sugár fut végig.

Igen,
A fák nem nőnek az égig.

***

Tóth Árpád

DERŰT DALOLNÉK...

Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte... 

***

Nemes Nagy Ágnes

Virág

Pompás virág vagy, hosszú, karcsú száron.
Kecses kezedben, mint levél alatt
bújik meg emlék, fény-folt, pillanat,
bimbóban, várva, hogy valóra váljon.

Csírájukat lágyan eresztve csontig
bőröd alatt alusznak a csodák.
Kutatni, járni, kell-e még tovább?
Mindenhez illesz, s minden rád hasonlít.

Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak.
Mint buja bokrot, szépséged kitárod:
rád nézek, és a válladból, kezedből,

derekadból, a szádból és szemedből,
mint piros lángok szöknek, bomlanak
szüntelenül az új, sötét virágok.

***

Nemes Nagy Ágnes

Amikor

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

***

Nemes Nagy Ágnes

Rózsafa

Parnasszien szonett Szigligeten

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék –?

***

Babits Mihály

Egy perc, egy pille

Hopp, ma pille, költeményem
ne szégyenkezz szállani: -
üdvözöllek, új reményem,
örömöm hullámai!
Ti viszitek messze széllyel
széllel-béllett vágyamat
és ha elfáradtam éjjel,
illatos diólevéllel
ti vetitek ágyamat.

Milyen jó hogy vágyam tajték,
könnyű béllelése szél!
Reng reményem habja: rajt még
hajszálamra sincs veszély.
Viharától mitse félek:
én mindég föllül vagyok,
páncélossal nem cserélek,
mint afféle széllel-béllett,
hogy olyan könnyű vagyok!

Hátadon, diólevélen,
vess, habom, hát ágyat itt!
Habon és diólevélen
aki könnyű, nyughatik. -
Ember, a tengert ne célozd
megbékózni: nem lehet!
Hiú hittel ne acélozd,
vak teherrel ne páncélozd
habra hányott lelkedet.

***

 Hervay Gizella

VILLANÓ

Mentem az utcán szomorúságtól elnehezülten,
s felnéztem az égre, hogy miért, magam se tudom.
Fenn egy fehér hasú madár villogva, örömben fuldokolva
égbe hasított -- egyszerre felnevettem.
Ó, elég egy villogó fehér hasú madár, egy szárnycsapás elég,
s már könnyű vagyok, és könnyű a szomorúság.
Van-e ilyen fehér tündöklésű szó?
Ilyen lélekbe hasító, egeinken ívelő,
örömvillanású, fuldokló-szép szó van-e?

***

Hervay Gizella

ÉTELLEL, CSENDDEL...

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

***

Hervay Gizella

VIGYÁZÓ

Van, aki hallja, mikor egy fű a földből kibukkan;
én hallom, ahogy a gondolat hirtelen felágaskodik.

Van, aki el se alszik, hogy a tengeri hajnalt elérje;
én közömbös nem lehetek sohase, hiszen
ellenünk támadhat minden ismeretlen gondolat;
robbanhat minden ismeretlen gondolat,
pillanatok alatt csak a testünk árnyéka marad a gránitköveken.

Van, aki virágot öntöz minden alkonyatkor;
én kiülök a szemek kapujába. 

***

Weöres Sándor

Familia

Édes bogyót, csorgó húsú gyümölcsöt,
sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,
tapasztaló összesimulást, mosolygó csókot
holnapra is hagyjatok gyerekek! Késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty-kacskaringók, és ti álmodtok
illatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.
Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölött
megcsókolom a levegőt s tenger ragyog szívemben.

***

Weöres Sándor

Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját, ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

***

Weöres Sándor

Mi van a héj alatt?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.
Ez a fordított világ,
ez a pokol. Egyforma az éje,
mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,
a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,
belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,
a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve --
melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;
nem ésszel, lényével válaszol,
mint egy nő, vagy egy költemény.

***

Szabó Lőrinc

Csodálkozás

Tavaszi szaga van a sárnak,
a szem már keresi a fecskét,
átvilágít rajtam a nap
s úgy járom ismert utcáimat,
mint idegen tájat a vendég.

Mi történt itt? Úgy zeng, lobog
a kék, arany, a sárga, a piros:
az egész világ édes zavar,
az élet valami újat akar
s mosolyog a tilos.

A remény, igen, az mosolyog
és mindjárt mennyi szép akad:
a pénztelen mát drága, ritka
tündérálommá ittasítja
a tovakéklő alkonyat.

A remény – óh, mily idegen már!
Fényglória cseng át a városon.
Ilyen hivő még sohse voltam,
ilyen könnyű még sohse voltam,
ez az én első tavaszom!

Ma valami bolond öröm ér,
ma csókolni fog valaki,
ma minden léggömb megszökik,
vakok szeme tüzesedik
s kinőnek a csonkák tagjai!

Ma a feltámadás napja van!
Az Úr visz, megnyílik a börtön:
föl, föl, az egekbe indulok
s ámulva nézem, hogy mozog
lélektelen testem a földön. 

***

Szabó Lőrinc

Hangok

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk sötét
remegései ki tudja, milyen
hívásokra felelnek?
Ki tudja, honnan
suhog át
a földön, a kék
levegő tengerfenekén
az a sok dróttalan üzenet,
amelyből néha a vers kicsap:
tán messze világok
sajgásai, éhség
fekete morgása, a néma düh
száz vészjele, csilingelő szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő hangtornyai, difterisz
vörös sírása, kacagó gyerekek,
erdők tűzvésze vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
miből s miért
épül és omlik e nyugtalan
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és hogy
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme titkos megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét a végtelenbe?

***

 Dsida Jenő

Mese, mese, mátka…

A fűz a vízen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén -
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt...

***

 SZABÓ LŐRINC

ENYÉM VOLT S MÉGSE ENYÉM MA

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

***

 Kassák Lajos

Üzenj

Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha
legömbölyített szavakkal.
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj nekem valami szépet
hogy és is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

***

 

Garai Gábor

A földben is...

Majd elvegyülünk a földben is:
ázott
barna rögökkel, ragacsos anyaggal;
ítéletnapján nem ráz föl az angyal,
vérünkből nyílnak só-kristály-virágok.

S táplálunk perjét, páfrányt, buja mákot,
ásványi hévvel, fűszeres zamattal,
prizmánkba szűrt fényt lövell a nappal.
s mint szellők járnak át lágy éji álmok.

Képletünk gömbölyű őszibarackot
és vére-hullató hűs meggyet alkot,
s kipattan a szőlő csipke-virága;
és minden újra-éled -
ezredévbe
se telik talán:
tüzünktől igézve
elindul, és beszélni kezd a pálma.

***

Garai Gábor

Június

Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...

Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene, s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.

***

 Kányádi Sándor

Szemed

Mióta fürkész ez a szempár,
hány ezer év óta követ?
Sugaraitól hasadtak már
atomjaikra fák, kövek,

mérgeződtek tengerek tőle,
hamvadtak lábon dzsungelek;
csak én állok még egyelőre
s csalok belőle könnyeket.

***

Garai Gábor

Igen

Igen, a hársfa, ha termőre fordul,
s kikél a magad vetette virágmag,
igen, ha úgy érzed, ez jó mulatság,
derék harc volt, s megálltad helyedet,
igen, ha kezedből eszik egy állat,
ha némán, büszkén nézel a fiadra:
különb lett nálad:
s persze némelyeknek
a siker agát-fénye, a dicsőség
kerub-szárny-tündöklése, a vagyon
arany-felhámja;
és mindannyiunknak,
igen, kezet a szívre, nincs képmutatás:
a földuzzadó keblek, a parázs
ölek, a márvány combok, a tömör
gerezdek feszes nadrágokban, az apró
szoknyák alól villámló hajlatok
áttetsző rózsa-szirom-burokban,
göndör, sötétlő árnyalatokkal;
igen, úgy szomjazzuk az életet,
halálig, mint a sivatagi vándor
a korty vizet;
de hiába, hiába.
agát és birsfa, állat ás gyerek,
öl és ölelés, tömény szesz, oázis,
ha hiányzik, ha legfőbb hiányzik;
az, hogy
mint saját mélyétől a tenger:
csak embertől lehet boldog az ember.
S áldott, akinek ez megadatott.
Szemében csillagot gyújt, úgy világít,
társ-csillagot, kettős fénnyel ragyog:
és jobb lesz akivel szól, szebb aki ránéz;
s mindenét már csak a másiknak adná.

***

Garai Gábor

Egyszeri gyümölcs

Nem volt, s többé nem is lesz a teremtett
világon olyan összerímelés, hogy
ez az egyszeri gyümölcs megszülessen,
nem egy hasonló, hanem ez az egy szem,
mely önmagában végtelen s határos,
mint egy ölelés, mely görcsös idők
gallyán remeg, már-már lehullni készen,
és nem hullik le, nem hullik le mégsem,
s fönt sem marad, mint zöld hold ring a térben,
kiszáll a törvény rácsai közül,
és szelídebb erőt vesz a halálon.

***

Kaffka Margit

Hullámok

Bizalmad, - álló, déli verőfény
Felitta szívem régi homályát;
Most látszik minden benne, mi szép volt:
,,Ritkák ma lenn a kristálypohárok!"
Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!
- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,
S úgy mondok mindent most, úgy merek,
Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén,
De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt
Minden szándékom oly egy-útú lett.
- Kincses életed repdesi körül
Mint legyezőszárnyú, friss madárhad,
Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz;
Azért kell így adnom új-magamat!
- Feléd csobogó szerelmem sodrát
Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;
Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két, nagy jóra-epedettek!
Kiknek mellébe fojtogatták
Megindulások forró sodrait; -
Hiába, mégis egybeszakadunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.

***

Jaime Torres Bodet

Zene

A hangod hajnalodott;
oly lágy volt, s tétova-lomha,
mintha az esti konok
zápor
lelkedre esőzött volna.

Először szíved zilált,
apró remegése zihált,
tűnődve ingatag,
merüljön-e már jeges árba
szavad
pucér-vacogó pici lába.

Utána csak
az indulat kis sápatag
virága maradt, mely a hangod
hűs fonalára tapadt,
és zúzos horga megannyi szirom volt,
mit a Nap
ezernyi vízcsillámra kibontott.

És aztán szertefoszlott;
s maradt fehéren
- akár a hajnali hold -
áttetsző lebegésben
a fény
a sejlő reggeli égen.

És aztán szertefoszlott,
s jaj, oly vékonyra vált,
mint amiképpen a tenger habja
fut a partra,
s a tenger ezüstszínű habja

alól a homokból jól idelátszik
egy lábnyom könnyű alakja.

Fordította: Tímár György

***

Jaime Torres Bodet

Délidő

Elüldögélni délben ebédlőd asztalánál,
a napsütötte kertre kitárva ablakod,
a fény- és almaillat amíg puhán alászáll.
Idézni halk szerelmet, egy régi dallamot.

Kortyolni tiszta vízből, s elnézni, hűs pohárod
ölén a kis tanyának sok árka, mint szalad.
Érezni egy barackon, mily gömbölyű világod.
Tudni, hogy minden elvész, s hogy minden megmarad.

Belátni végre: minden csak az, ami; az édes
kalács, a méz, a napfény merengő arcodon.
Nem lenni több, csak ember, ki egy virágot tépdes,
s ki egy nevet kapargat a bolyhos abroszon.

Fordította: Szőnyi Ferenc

***

Sík Sándor

Virág a tengeren...

Parttalan tenger ringat csendesen.
Kicsiny virág vagyok,
Fehér virág vagyok,
Ringó virág végtelen vizeken.

Kicsiny virág vagyok.
Nagy, feneketlen mélységek fölött,
Hűvös, temető mélységek fölött
Hintáznak a habok.

Nagy, feneketlen mélységek fölött
A tenger lelke zúg,
A mélységek lelke zúg,
S ezüst hullámok árja hömpölyög.

A tenger lelke zúg.
A végtelen víz: ez az én hazám.
Végtelenség, te vagy az én hazám,
És én a koszorúd.

A végtelen víz: ez az én hazám,
A tenger az enyém,
A minden az enyém,
A fénymámoros örök óceán.

A tenger az enyém.
Öröktüzű nap fönn a kék égen:
Ringó virág végtelen vizeken,
Téged imádlak én.

***

Sango Villagren

Reggeli Csoda

Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.

Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.

Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.

Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.

Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.

Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.

Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.

Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!

***

Tóth Árpád

TAVASZI HOLDTÖLTE

Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, színes árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirul a virágdísz,
Rég elfeledett kezek ósdi műve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz
Mind, mintha virulna, oly édes, üde...

Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó hab, méla vizekből
Felszökken a játszi, ezüstszínű hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl
S fürgén ütemezve iramlik a dal.

Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyű, bússzavú fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szíve retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésű, nagy, ifjú szerelmem
Mint hársszirom illata szállt le fölém...

Nem nyírt, buja lombú, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetű, szőke leány.
Nagy, tűzszemű gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: "Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."

De íme a holdat a köd beborítja
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sűrű cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifjú bohóság
Nem fonja körül szívemet soha már...  

***

Berde Mária

Add meg Uram

A mindennapi kenyeret,
A minden esti nyughelyet.
Nyáron a nyájas kék eget,
Télen a tűzhely meleget,
Vizek jótévő hűvösét,
Tisztaság tiszta köntösét.
A harcban már kíméletet,
Hogy elbírjam az életet.
Kis gondot értem,mennyi bár
Koccant tojásnak is kijár.
És néha jó sugalmakat,
Még el ne üljek hallgatag,
Mesét mely feltör könny helyett
És másoknak is enyhület.
Fölöslegképp meg ne tagadd:
Néha mosolyom is megadd,
Csak a kevés kedvesekért,
Kiknek ez még örömet ér.
És mindennapi hitemet,
Hogy elvezesse szívemet
A Tőled gyúló pici láng:
A mindennapi Miatyánk.

***

Gottfried Keller

Borús idő

Csöndes esős, halk, szürke nap,
és mégis oly világos ott,
ahol a homályon a nap
fehéren, furcsán átragyog.

Csodálatos visszfény libeg
tűnődve hegy és völgy felett:
félig meleg, félig hideg
a természet, sír és nevet.

Kétely s remény virrasztanak
bennem egyformán éberen:
halálvágy s életakarat
ostábláznak a szívemen.

S én, tudatommal, figyelem
a játszmájukat, hogyan áll,
és lelkem készül csöndesen
a sorssal való harcra már.

Fordította : Rónay György

***

Dsida Jenő

Pelyhes pillanatok

Ó szavak, csudaröpke, ritkatiszta
pelyhes pillanatok, mikor szerelmem
szép nevét finoman, bohón kiejtem!
Mintha száz meg ezer kanári szólna-
Csengne, száz meg ezer rigó fütyülne.
Hát mikor valahány beszédes, édes
vallomásaimat rezegve hintem,
csöppentem le a zizzenő papírra,
frissen, mint ibolyát, vagy reggelente
tépett, hamvasüdén szedett gyümölcsöt
és szamóca-szaguk van és lehajló
zsenge zöldjeiken még csüng a harmat...  

***

Dsida Jenő

Álmot adsz...

Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.

***

Füle Lajos

Pünkösd Fényében

Pünkösd... Fényedben élek,
teremtő égi LÉLEK,
erőd gerjeszti lelkem.
Felfogni szent csodádat
nem tudhatom, de áldlak
megújult életemmel.

Az Ige, mint zsarátnok,
hűlt szívemben lángot
lobbantott, hála érte!
Követségében járok,
ahogy a tanítványok,
rajtam a KRISZTUS vére.

Dicsőítsd ŐT ma bennem,
KI nem vetett el engem,
illesse hála, hála,
KI - érte mit se várván -
megváltott vére árán
ISTENNEK, az ATYÁNAK.

***

 Reményik Sándor

Mint kehely...

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!

***

Juhász Gyula

Jegenye lelkem

A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.

Letörték legszebb ágamat,
Hajtottam újat s csöndesen
Megülték, mint a madarak,
A vágy, a jóság s szerelem.

S ha őket is elűzte mind
A végzet, mégis megmaradt
Egy álom, fájó és szelíd,
Mint csíra tiszta hó alatt:

Hogy nem hiába nyílt az ág,
Madár hiába nem dalolt,
Hogy mindig lesz nekünk hazánk,
Ó jegenyék, ó csillagok!

***

 József Attila

Májusi ének

Örök reménység istenajka csókol
Keserű számra, Ember, égi dalt:
Nagy, szűz virág a roskadozó lombból
S Világbékesség szívedből kihajt
És szeretettel, illatával hódol
Világszabadság, tavasz, téli rajt,
Undok lélek-fagyot feledve, Ember
Rácsókolom magam kezedre rajt,
Kérgén lihegjek Világszerelemmel,
Mert a Békesség egyszer csak kihajt.
Ó halleluja, Május a szívekben,
Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem:
Az Isten legszebb gondolata lelkem!

***

Kosztolányi Dezső

A kis mécs

Az este bús cselédje.
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos tálcára nézve
sercegését némán hallgatom.
A szobánk csöpp napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon,
és a fény folyó arany,
szerteömlő, szótalan.
És a fülke csodapalota.
Éji rémek lengenek tova.
Csöndesen vetik az ágyat,
és a párna
barna árnya
a fehér ajtóra bágyad.
Félszeg árnyék-figurák,
mind kevélyek és furák.
Egyik a felhőkbe nyargal,
másik hadonáz a karddal
és a párnát egyre rakjuk,
ferdül-fordul az alakjuk,
melyet szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti színház.
Hordjuk a fehér petrencét,
s nő a vánkos furcsa tornya,
a kis ajtón - messze emlék
hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
a kevély vár:
száz alak omol le s újra felkel.
És mi szívdobogva nézzük,
félve sandítunk feléjük,
az éjben rubinpiros fülekkel.

***

Dsida Jenő

Kis meditáció

Ibolyával,
kikericcsel,
hóvirággal
telehintett hímes réten
táncol a tavasz tündér-lánya
hófehér, habos, grenadin ruhában -
kacag és táncol
és táncolni csal engem is.
Miért gondolok én
mindig egy sápadt, őszi arcra?
Miért gondolok én
mindig az őszi gyermeklánc virágra,
a gyujtoványfű sárga virágjára
s a vére-hulló fecskefűre?
Kicsit fáj a seb
és áll a kínzó paradoxon:
táncolni jobb,
nem táncolni szebb.

***

Áprily Lajos

Csorgó

Az ér fűzfáin hogy virít a zöld szín!
Esett, de már egy kis folton derül.
Eső-gyöngyös, finom, fehér kökörcsin
s tüdőfű leng a forrásom körül.

Egy nyáron csákányozva felkutattam,
hogy merre nő s tágul az ér-torok,
és csőbe fogva kő közé rakattam
s a víz azóta kő-szájon csorog.

Én felszívódom földben és időben,
a versemből egy rím-szó sem marad,
de él az ösvény s csorgóm ontja bőven
a völgy felé a kristály-sugarat.

S mint most, derűs napokban arra csalja
a meg-meglankadt szőlőművelőt,
vagy gyúlt arccal leánya száll az aljba
és ő iszik csorgómból új erőt.

A drága hűst sokáig érzi szája,
testében is forrásom frisse van,
s fenn megpendül szőlőnyitó kapája:
új sorba vág dalolva és vígan.

***

Heinrich Heine

Megjött a május

Megjött a május íme,
virágba borult a világ,
felhőcske rózsaszíne
a kéket üdén szeli át.
Versengenek énekükkel
a csalogány s a rigó,
füvön bárányka szökdel,
szökdelni, dalolni jó.
Én nem teszem azt se, ezt se,
a friss gyep: vánkosom.
Halk csendülés nagymessze,
álmatlan álmodom.

/Ford.: Nadányi Zoltán/

***

 Gál Éva Emese

Örökölt csend

Tested: idő szántóföldje, tavasz illatú föld,
fények útvesztője mindegyik barázda,
s fönt, a homlok forró lombjain
átsüt a kék, a végtelen.
Engedd,
hogy a körülkerített nappalokból
bár annyi maradjon szabad,
amennyit rábíz a képzeletre
a körülhatárolt értelem.

Fáj a csendnek, ha éles penge
gyanánt metszi ketté a szó,
mert van csend, ami legyőzhetetlen,
van csend, ami kimondható,
van csend, ami olyan hatalmas,
mint az egész bolygó világ,
és van csend, amit viselned kell,
mint örökölt egyenruhát.

Állunk a csendben, várunk csendben,
Ahol ennyi vágy együtt hallgat,
ott a csend nem kimondhatatlan,
és rejteni
már nem lehet hatalmad.

***

Fodor József

Májusi üdvözlet

Vérforraló május, csoda hónap!
Teljes éjjel zeng, bugyog a zápor,
És reggelre gyöngyöznek a lombok,
A pataknak duzzadt kelyhe csillog
És a földből kiömlik az illat,
Álomból kelt szárnyas tolla reszket:
Mély rejtekbe hallgatni be jó volt,
Dús gallyakon hogy csengenek a csöppek,
Üde, tiszta tengerüket itta
Bő mellébe és sarjad a jó föld.
Mennyi fénylő csíra, mind kipattan,
Köröskörül friss és drága zöldség,
Kertek és mezők telin mosolyognak,
S mint lépsz, mohó, röpködő szemeddel
Nem is bírod már e szörnyű szépet.
Amit látsz, mind, mind magadba innád,
Felgomolygó párák szürke hamvát,
Alant a tisztuló zöld mezőket,
Ezüst forrás habját könnyű gőzben
S hogy a szíved mindig ittasuljon,
Göngyölegből most engedett levélkét,
Melynek gyenge zöldje föld - tejes még
S ömlő virág - ígéret mögött a
Bő remények mennyet - ringatását -
Óh, ami szép, soha el ne múljon!

***

Dsida Jenő

Tavaszi ujjongás

Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kínál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.

Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!

***

 Dsida Jenő

A csemetefa éneke

Ti szálló lepkék, döngicsélő méhek,
Ha erre sétál, vegyétek körül!
Hiszen tudjátok: mennyire örül,
Ha lágy zsongással tavaszról meséltek...

...Szemében ifjú, tiszta öröm ül,
Haja fehér, de szíve még fehérebb,
Ha rút-gorombán bántja is az élet,
Ő mindig szeret, mindig könyörül.

Minden örömet tőle kaptam kölcsön;
Övé legyen majd ízletes gyümölcsöm,
Virágomat az Ő fejére hintsem:

Hűsen legyezve, árnyékkal kínálva,
Sátorom legyen leghívebb tanyája! -
Jóságos ember, - áldja meg az Isten!

***

Sea Miller

Éltetőm

Ha Te fa lennél,
én lennék az alma,
ha búza magja,
én szeretet malma.
Ha Te repülnél;
kékre színeznélek,
fölém vetülnél,
álmaimra, égnek.
Ám virágom vagy,
éltető nárciszlány,
aki el nem hagy,
drága édesanyám.

***

Szabó Lőrinc

Májusi orgonaszag

Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.

Káprázva álltam a kapum előtt, és
ópiumittas szellemek
kaszaboltak, mint zene a levegőt és
ahogy a fény az üveget:
csókolva, belül, selymesen,
mint mikor mélyen, a meztelen
szív alján zsong a szerelem
s lobbanni gyűjtenek új erőt és
csendülni a lankadt idegek.

Öt napja, öt éje Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül így fenyeget
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.

***

 Ágai Ágnes

A végtelen

A végtelen itt van.
Fogható, tapintható, simítható.
Kényelmes, kellemes, megnyugtató.
Elterül, hullámzik,
mint a mező teli pirosló pipacsokkal.
A végtelen
soha nem szűnik meg.
Van. Állandó. Örök.
Nem fog rajta a mulandóság átka.
Ölel, karol, ringat,
szelíd, mint az újszülött tekintete,
és megértő, mint az Isten,
aki úgy nincs, ahogyan van.
Végtelenül.

***

Hajnal Anna

A magam törvénye szerint

Jaj, hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani,
mennyire boldog vagyok!
éjjel volt, hirtelen elállt az eső,
kacagtak a friss illatok,
kettesben mentünk a fák közt az úton:
percekre boldogok.

Aludni sem hagyott örömem éjjel,
nevetve gondoltam rád,
megszűnt a rettegés, gyanú és vágyódás,
megszűnt a rabszolgaság!
szeretlek, mégis a magamé vagyok, most
szabadon gondolok rád.

Bízhatok magamban, biztosan ringanak
napjaim felém megint,
haragod nem halál s üdvözülhetek a
magam törvénye szerint:
Hajnalok, nappalok vágytalan derűje
s csillagok nyugalma int.

Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból
sohasem, sohasem elég,
örvénylő keringés, kábulás, zuhanás,
nem bánnám hogyha az ég
naprendszerei bomolva keringnek
és itt a fekete vég.

S a nyújtózó fák közt megéreztem hirtelen:
szabad, szabad vagyok!
énekeltek a csendben a cseppek
s a bolondul friss illatok -
sohsem szerettelek annyira még,
mint most, hogy szabad vagyok.

***

 Radnóti Miklós

Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

***

Őri István

Ne bújj el!

Ne bújj el!
állj a világ elé!
Oszd magad ezer felé,
hogy mindenkinek
jusson belőled egy kis darab.

Ne bújj el!
állj a világ elé!
Oszd szét álmaid,
hogy mindenkinek
jusson belőle egy cseppnyi fény
Ne bújj el!
állj a világ elé!
Nyújtsd kezed mindenki felé,
hogy forró szívedtől
melegedjenek az emberek.

***

Babits Mihály

Mindenek szerelme

Ó, nézd, az idő csodaszép,
gyere ki a mezőre,
a napsugár, a szabad ég
várnak az élvezőre.

Kelyhet a virág tágra nyit,
friss szirma nesztelen nő,
kacéran bontja bájait,
akár egy meztelen nő.

Fenn hattyukeblü fellegek
elnyúlnak lusta kéjjel,
omló márványként, élveteg,
mint asszonytestek éjjel.

Zöld könnyüszoknyás karcsu fák -
megannyi ballerina,
féllábon áll, libeg-lobog,
minthogyha táncra hína.

Bogárpárok egymás megett
kerengenek a fűben,
szerelemtől kerengenek
az illatos sürűben.

Énnékem minden szerelem,
az ég, a föld, a felleg
és örök kéjjel szenvedem
ez örökös szerelmet.

Mert nincsen kéjes állapot,
mit csak a lélek érez,
nincs kéj, mely nem formál jogot
a szerelem nevéhez.

Énnekem minden szeretőm,
ami gyönyör szememben,
és testem romlik szenvedőn
e sok-sok szerelemben.

Az édes-forró napsugár
lázra csókolja arcom,
s ha hold süt át a függönyön,
a gyönyörtől nem alszom.

Ezer szeretőm van nekem
és én szeretem mindet
és mindenik tekintetem
mind szerelmi tekintet.

A föld szerelmét élvezem
s pusztulok élvezőben,
istenekkel szeretkezem
magamban a mezőben.

***

Szűcs János

Mert mindig…

A semmihez mérem magam,
és hatalmas vagyok.
Mindenható egy csöppnyi létben.

Istenhez mérem magam,
és semmi vagyok.
Bizonytalansági hullám
a végtelen térben.

Magamhoz mérem magam,
és tökéletes vagyok.
Változatlan minden változás közben.

Hozzád mérem magam,
és egyedül vagyok.

Mert mindig elmegyek melletted,
e millió darabra szakadó,
magát igazán soha meg nem mutató,
örök és rejtélyes létben.

Én, a minden életben nélküled maradó,
világokon át egyedül vándorló,
szívemben kitéphetetlen vágyat hordozó,
hiányoddal megbékülni nem tudó.

Csak a vers marad és az álom,
helyem melletted akkor megtalálom.