Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 8

lila.jpg

 

Szűcs János

Hieroglifák

Hallgatom az eső kopogását az ablakon
az este csendes és hideg
életem hieroglifáit
vajon ki fejti meg?

Magamba nézek, és kitárul a világ
minden csillag és minden esőcsepp
mert ami kint, az van bent is
talán ez lenne a lényeg?

Honnan és hová
kié és mitől
eleddig és immár
van-e bennem határ?

Vagy végtelen vagyok
mint kint az űr
mert bennem van minden
amiben én benne vagyok.

Minden csillag itt fénylik
bennem, mi odakint ragyog
és minden gondolatom,
mi bennem életre kel
létezik odakint is,
kettős létre lel.

És ami ma én vagyok
az holnap te leszel
egymás életét éljük
létünk egymásnak felesel.

Vigyázunk egymásra
életet kapunk és adunk
és visszhangzó hallgatás
minden kimondott szavunk.

Ha érted-e verset
már részed vagyok
de részem leszel te is
mert míg a Nap ragyog
és amíg vannak csillagok
együtt leszünk e kozmikus tájban
sugárfényben és éji homályban
mert egynek akart ki maga is egy
és ha utunk néha kerüli is egymást
a célja mindig egy marad
és minden kerülő oda ér el
hol többé már semmi nem vész el.

Hallgatom az eső kopogását
az este csendes és hideg
te olvasod a verset
és én ott vagyok veled.

***

Dsida Jenő

Békés mederben

Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.

Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?  

***

Mollináry Gizella

Mezei virágok között

Szelíd színű és szagú
mezei virágok között
állok, majdnem hogy térdig.
Mikor már az égen fenn volt
a drága halvány félív,
a hold:
neved a szemembe szökött.

Már azt hittem, bennem
mindent megőrölt az élet
s most mint frissen sült kenyérnek,
úgy örülök az emléknek,
ami Hozzád köt,
jó meggyógyító,
téli tea illatú
mezei virágok között
...mikor a drága halvány félív
a fejem fölé szökött.

***

Szabó Lőrinc

Vasárnap

Az éjszaka tündér kezével
Kihímezte a réteket,
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
jó reggelt, virágok, füvek!

Jó reggelt! – mondom jobbra-balra,
minden virágnak köszönök,
látogatóban vagyok én itt
ezer kis ismerős között.

Köszöngetek, és fütyörészek,
minden szép, minden érdekel.
Pedig tegnap, szombaton este,
de szomorún aludtam el!

Egész nap pénz után szaladtam,
a remény, mint a nap, fogyott,
Mi lesz? – kérdeztem, és gyűlöltem,
ami jön, a vasárnapot:

míg volt remény, mindent gyűlöltem,
és nem jött pénz, és este lett.
Aztán az éj ezer virággal
hímezte ki a réteket,

s most itt vagyok az ördögormon,
ünnep van, pénz nem lesz ma se,
nézem, hogy ring sárgán a zöldben
a gyermekláncfű tengere,

nézem a felhőt, lent a csárdát,
a hátán hempergő csikót,
s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt,
hogy viszi nagy hasát a pók,

és letelepszem, és az erdő
mint zöld város tolong körül,
s kívül az emberi világon,
minden társadalmon kívül,

túl kötelességen s reményen
egészen jól érzem magam:
holnapig már nincs mit csinálni,
örülök annak, ami van.

Egész nap pénz után szaladtam,
hajszolt, és megcsalt a remény:
reménytelenül, megnyugodva
heverek a tisztás gyepén, [435]

és oly jó ez a felelőtlen,
embertelen semmittevés,
hogy szinte fáj, hogy jön a holnap,
s a gond megint, hogy lesz-e pénz.

Szinte fáj, de mire kimondom,
már tűnik is a fájdalom,
nincs tegnap, nincs igazi holnap
ezen a gyönyörű napon,

s egyszerre boldogan felugrom,
hogyne! hisz már érezni, hogy
körülbelül kész van a vers is,
amit a fejem forgatott:

kész a vers! és pénzt adnak érte!
Rendben van! És megyek tovább:
Jó reggelt, gyönyörű vasárnap,
Jó reggelt, gyönyörű világ!

***

Bedekovics Péter Pál

Versszirmok

Néha szóba öntenéd,
mit csak érezned lehet,
s lelked rezdüléseként
néhány szó előpereg:
mintha vezetne ige,
ihlető Múzsád maga,
s a kis gondolatpihe
vers-szirmokká bomlana.

***

Végh György

Virághozó április

Elmúlt a tél: itt a tavasz,
minden bokor újra éled
a földből a virágokat
előhúzzák a tündérek.

Április is segít nekik,
megáll minden kicsi fánál –
virágot tűz mindenhová:
tavasz van ott, merre járt már.

Virágot hint a friss szélbe,
száll a színek zivatarja –
s merre elmegy, a kopár föld
virágoktól tarkabarka.

***

Fésűs Éva

Áprilisi tréfa

Fütyörész egy pajkos
szélgyerek,
bolyhos barkaágak
lengenek,
ragadós rügyecskék
bomlanak,
pilleszoknyát szárít
déli nap.
Odafent egy felhő,
csöpp fodor,
égi réten árván
bandukol,
eltévedt a szélben,
pityereg,
könnye futó zápor,
lepereg.
Iszkol a sok hangya,
hazafut,
de mire elérnék
a kaput,
áprilisi zápor
el is áll,
jót nevet a huncut
napsugár!

***

Victor Hugo

Megnyugtató látvány

Minden sugárzó és vidám ma.
Most sző a fürge lábú pók
a tisztaselyem tulipánra
csipkét, színezüstből valót.

A reszketeg szitakötőcske
nagy gömb-szemmel lesi magát
a tükrös tóban, hol nyüzsögve
rajzik egy rejtélyes világ.

Úgy tetszik, ifjodik a rózsa,
a bíbor bimbóval rokon,
s csupa gyönyörrel szól a nóta
a csupa napfény ágakon.

Szól a madár. Urát dicsérve,
ki tiszta szívekben lakik,
s rávonja a kékszemű égre
a hajnal láng-szemhéjait.

Hol elhal minden lárma lágyan,
a fák közt őzgida suhan,
s az ékszertartó, zöld mohában
bogár ragyog, élő arany.

Lankadt a hold, sápadt a napban,
mint víg, lábadozó beteg,
opál-szeméből hullva, lassan,
lágy égi édesség pereg.

Csókolva száll a violára
s a vén falig vonja a méh:
moccantja a forró barázda
vak csíráit a nap felé.

Minden él, s minden a helyén van,
tárt ajtóban sugárnyi nap,
futó víz, ingó árnykaréjban,
zöld lomb felett kék boltozat.

A síkság boldog fénye villog,
a fű virít, a lomb susog.
- Ember! ne félj! tudja a titkot
a természet és mosolyog.

/Ford.: Nemes Nagy Ágnes/ 

***

Vajda János

Páros dalok

Kérded: mért kedves a magány,
Mért nem köll a világtól semmi?
Fénynél miért jobb titkos árny?
- Mi könnyűerre megfelelni!

Hát ami szép elszórva csak van
E nagy kerek világon,
Azt hiba nélkül, egymagadban
Nem mind együtt találom?

II.

Mert hát, való, mindenben, ami szép itt,
Mi jó, van abba hiba is;
Folt a napon, rózsán tövis.
- Tebenned én nem látok semmit

...Azaz hogy voltaképp, hogy ne hazudjam,
Van benned is, megengedem,
Mit rejtegetsz;... de hát nekem
- Csodálatos! - ép ez tetszik legjobban...

Van árnya is felséges alakodnak;
De ami úgy vakítana,
Ragyogó fénye, sugara
Nincs olyan a tündöklő nyári napnak!... 

***

Juhász Gyula

Az élet hegyén

Mondotta Jézus: "Le a völgybe nézz,
Ott vergődik a fáradt szenvedés.
Míg könny pereg, vér foly, míg ide téved
Egy tétova sóhaj: én addig élek!"

Így szólt Zaratusztra: "Fönn a hegyen
Vívódik a Nagyság, bús idegen,
Míg vágy fogan, mámor gyúl, ide téved
Egy pogány ujjongás: én addig élek!"

És monda Jézus: "Míg ide jutott,
Miért borult el fényes homlokod?"

Szólt Zaratusztra: "Titkos szenvedésben,
Melyet meggyilkolt az én büszkeségem!
De a te lelked szomorú miért lett,
Szomorú mindhalálig?"

És Jézus szól, míg szava könnyre válik:
"Az öröm miatt, mit megölt hitem!
És hogy nem ért bennünket senkisem..."

***

Juhász Gyula

Áldott e bánat

Áldott e bánat, megszépíti lelkem,
Mely únt napoknak holt vizén pihent.
Áldott e bánat, enged énekelnem
S éreznem, mily mély az élet s mi szent!

Áldott vagy Anna! Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!

Hogy én is a tavaszi újulások
Fia vagyok, ki síron is kihajt,
Hogy engem is egy végtelen világnak
Mély titka ringat, hol nincs semmi part.

***

Vajda János

Tünemények

Puszták örök lakója néha lát
Feje fölött, tündöklő légen át,
Vonulni egy különös madarat
Minőt nem látott még ez ég alatt.

Jó ismerőse mind amennyi van
Erdőkön, lápok ingoványiban,
Egyszerre kitalálja név szerint,
Melyik mi fajta, hogyha rátekint.

De ezt az egyet - ezt nem látta még.
Sovány kíváncsin lesi, várja rég,
Hogyha fölötte újra elhalad,
Megnézi jobban, megcsodálja majd.

És várja, várja sok, sok ideig,
Míg maga is beléöregedik.
Hó a szakálla már, gyér fürtje len,
- Az a madár többé meg nem jelen.

Eszébe jut, álmában látja még;
Nincs lelke tükrén már csak ez a kép.
S végpercein, midőn már szinte holt,
Csak akkor tudja meg, mi ritka volt.

*

A költőnek, ti többi emberek,
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midőn dalát már régen elfeledték...

Halhatatlanok bírája az idő.
Csak akkor tudjátok meg, hogy mi ő,
Ha elmerültek hosszú századok,
S hozzá hasonlót még nem láttatok...

***

Rémy Belleau

Április

Április, te évek éke,
fák reménye,
bolyhos bimbók szoptatója;
fényed jár a fák fölött,
ág között -
s búgó zsengéinket ója.

Április, ha jössz, a rét
sok színét,
új virágát szórod, sárga,
piros, kék s kékeslila
bomlik a
feltündöklő szép világra.

Április, zefíreid
lesnek itt,
fák alatt vidám szövetség:
hűvös hálót bontanak
hallgatag,
hogy a szép Flórát elejtsék.

Április, szelíd kezed
hinteget
szerteszét, bokorra, fára
könnyű szirmot, harmatot,
s illatod
leng fölöttük, mint a pára.

Április, te kedvesem
kedvesen
bomló szőke varkocsán is
ott lebegsz, nevetve rám,
s telt nyakán
úgy ragyogsz, akár a kláris.

Április, te Cípria
illata,
teste édes szusszanása:
rétjeid fölött remeg
istenek
jószagának földi mása.

Jössz, te hívó, jó idő,
s visszajő
mind, ki messze járt a télen,
s visszatér a lenge, szép
fecskenép -
villan és fecseg ledéren.

A patakok partjain
kankalin
forgolódik s a vadrózsák,
liliomok táncosan,
rangosan -
új ruháikat kibontják.

Ifjú lomb közt, fenn a fán
csalogány
ring az ágon, és egyszerre
rápereg a szerelem,
s hirtelen
dalra dobban borzas melle.

Visszatérsz s kényeskedőn -
téli tőn,
rajtuk vágy fakad, s a fáradt
tűz erükben lángra kap,
szétszalad -
és szerelmünk újra árad.

Láthatod, hogy száll a méh
százfelé,
a virágról rabló kedve
új virágra lopja át
hímporát
combocskáin rejtegetve

Május fú majd el, te friss
Április
csordul méz és sűrű gyanta,
érik mind a sok gyümölcs,
s önti bölcs
kellemét szélfútt hajadba.

S mégis téged zengelek
gyermeteg,
Cítheréa legszebb éke,
fák között és bokrokon
átoson
pillantásod égi fénye.

Fordította:Radnóti Miklós 

***

Nagy költőnkre emlékezve...

Válogatásom - József Attila verseiből

2013.április 11.

*

József Attila

Érik a Fény

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.

Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat
látod-e vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek
telepednek küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak
csókjainkban.

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk
vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.

***

József Attila

ÚTRAHÍVÁS

Képedet halk ritmusok ősi habján
hadd viszem csak, szép, kicsi lány, magammal.
Ismeretlen, messzi vizek hulláma,
halld, idemormol.

Libbenő, lágy árnyad az ár locsolja -
csolnakom ring, szállna az útra máris!
Ó, hiszen vár engem a messzi szépség
szűz kikötője!

Jöjj velem hát, - szebb legyen égi partja
s büszke várát nagy szemed enyhe fényén
símogatván, tégye barátosabbá
ifjui kellem!

Jöjj, utunkon majd gyönyörű szivárvány
színű álmom fárosza gyúl, ha este
fölsuhanván vágyim, utánad úsznak
s csillog ezüstjük!

Jöjj velem, mert nélküled is megyek már!
Eh, mit is vársz - jössz-e, vagy elragadlak -
akarásom nem töröm össze lányos
ostobaságon!

***

József Attila

Olyan bolond vagy

Olyan bolond vagy
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világít kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerű, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kívánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.

***
József Attila

Hívogató

Röpül a rigó,röpül,megáll,lebukik a tó
közepe fölött éppen,
Növény várja tárt szirmokkal,levelei elsimulnak
a víz színében --
Itt fáj,itt fáj --beszéli a hullám,azután
elcsendesül szépen.
Most már sima a felület,nyughatnak rajta a
pártalan szeretők remegései,
de azért csak mondják:Gyere már,gyere ide ki,
ne mosolyogj,mert szél ered,aztán ha föléhajolsz
és belenézel,a tó is megtréfál majd téged.
Gyere,gyere,majd meglátod,szép erős fiatal -
ember áll ki a parton teelébed,
teleszívja magát kékkel,a bokrot frissiben
átugorja,
tenyerét a vízbe meríti,domború mellét is
meglocsolja,
aztán szerszámját fölemeli, jóhangú csengőket
kalapácsol,
a halak a partra jönnek,ott csillognak az ő dalára --
sok csengőt csinál s egy marékkal belekötöz
majd a hajába.

***
József Attila

Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

***
József Attila

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
de ha szomjazom, akkor friss patak,
az én kedvesem az egeknek nyílhat,
de megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
harmatos erdők az ő szemei,
küszöbe elé terítném magam
lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbúvik a csók,
testvéreihöz lopva jön ide…
Mező álmodhat össze annyi jót -
az én kedvesem a füvek szíve.

Este a csókok megszöknek velünk
s végigfutván a világi teren,
a hajnali égre leheveredünk
és csak csudálkozunk az életen.

***
József Attila

Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelíd révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.
Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!

***

Dénes György

Csak a zuhogó fény marad

A fáknak ferde lombjain
behull az ég, az ég derűje,
a tisztaság hűs áramában
lefoszlik lelkem szennye, bűne.

Csak a zuhogó fény marad,
a végtelen s szelíd szabadság.
Úgy titkolódzott az öröm,
s most rám emelte bűvös arcát.

***

Dénes György

Csak a föld, csak az ég

Itt, ott, amott, ki tudja, hol,
akad egy szűzi Éden,
egy szirt, egy légies orom,
tenyérnyi folt a fényben,

ahonnan messze láthatunk,
sehol határ, sorompó,
és mint a kezdet kezdetén,
csöndet lehel e bolygó

Csend mindenütt, az óriás
hegyek tűnődve állnak,
vigyázzák zordon istenek
nyugalmát e világnak.

Ember sehol, csak föld, csak ég,
és győzhetetlen kékség.
Hallod az örökkévaló
lét roppant szívverését. 

***

Dénes György

A havas csúcson

Az ember hogyha felér a csúcsra,
visszanéz a messzi-messzi útra,
fölméri hosszát, a kékben fürdő távolt,
amit a szálló idő elhatárolt
s fogva tart, mint hűs lombját az erdő,
mint árnyékát a lassan úszó felhő,
ahol az élet új éveket dajkál,
s új vitorlást friss szél kedve hajt már.

Mert fönséges már ott a rideg csöndben
szoborrá érni ikrás fényözönben.
A lélek mégis vissza-visszaérez,
törpülne minden földi szenvedéshez.
Hajolna ifjú szomjjal még a kútra,
ahonnan zeng az örök alleluja,
zsenge szárnyakon kék remény világol,
s nem fél, hiába ostorozza zápor.

***

Czéh Béla

Hozzád szólok

Vándor, ki erre tévedsz végtelen utadon,
Gyere, ülj le mellém egy percre,
Látod, hely akad még itt a padon,
S én szívesen látlak vendégül az este.

Van még egy fél kenyér tegnapról,
És tán egy üveg olcsó bor is akad,
Feledkezzünk hát meg a gondokról,
S ürítsük együtt a nem létező poharat.

Na, ülj le bátran, én állom a lakomát,
Te meg vedd elő a lantod s énekelj,
Mint ahogy az egy jó vendégtől szokás,
Meséld mit láttál a világban, mesélj nekem.

Én hallgatlak csendben, kíváncsian,
S közben, ha kiürül, megtöltöm poharad.
Honnan jössz, s merre visz majd utad?
Beszélj nyugodtan, szavad titok marad.

Lám megosztunk egymással mindent,
Mintha igaz, jó testvérek volnánk,
Pedig csak ez az ócska pad köt össze minket,
Na, de beszélj inkább Te most már…

***

Czéh Béla

Várok

Megérint a múzsa csókja
Tudom itt vagy énvelem
Magányként megjelenő
Ajándék vagy, életem

Esőcseppek milliói
Lepik el a csendet
S egy kósza rózsaszirom
Ablak üvegén csenget

Üvegfal választ el tőled
S kitárva ablakom
Várom jelenésed
Tiszta szívvel óhajtom

S becsukván két szemem
Átöleli arcomat az eső
Tisztító permetként
Könnyed bűneimet elvető

S ekkor a kicsi szirom
Új utat találva
Felfelé az égnek ered
Nincs még itt az idő
S mosollyal értem meg
E földöntúli jelet

***

Dénes György

Fogadj vissza emlékezés

Fogadj vissza, emlékezés, tűnt idő, mutasd
a fák között a búvó, kedves ösvényt,
vén dombok szelíd hajlatát. ahogy elindul,
s lépeget fölfelé a tüllszoknyás tavasz,
a kerteket, a cseresznyevirág
sziromhavát, a részeg éden drága bugyrait,
a vadszilvafák repeső hitét,
mikor sörényes égre pillog satnya ág,
s zöld esők csiklandják az agyagos mezőt...
Tartsd meg, emlékezés, a tünékeny időt. 

***

Victor Hugo

Igen, az álmodó vagyok...

Igen, az álmodó vagyok,romok falára
kúszó apró arany virágocskák barátja;
csevegő társaim a fuvalmak s a fák;
mind ismerőseim; s májusban, ha virág-
illattól súlyosan duzzadoznak az ágak,
gyakran szóra bírom a bársony violákat,
s lonc és búzavirág szavára hallgatok.
E titkos lét, melyet némának tartotok,
fölibém hajlik és tollammal szeret írni.
Hallom, mit hajdanán Rabelais; nevetni, sírni
látok; hallom, amit Orpheus. De ha vall
a természet nekem sóhajtásaival:
nem kell csodálnotok - ahány hangja a lélek
vándorlásainak, azzal én mind beszélek.
És mielőtt a szent hangversenyt kezdenék,
a cserje, a mező patakja, a veréb,
az erdő basszusa, a szirmok és a szárnyak
hangszerei előbb mind nekem muzsikálnak.
Mennyei zene ez, megunni nem lehet.
Ha nem költő vagyok, erdei faun leszek.
Egész lelkem olyan nagy nyugalomban réved,
úgy megértem szavát vízcsöppnek, tollpihének,
faleveleknek és napsugaraknak, oly
mélyre merülök a természetbe, ahol
a szakadék ölén vad örvénylés remeg lenn,
hogy léptem nem riaszt föl többé egy legyet sem.
Megszelídül a fűszál, amely szüntelen
izgalomban liheg, s bizalmas lesz velem,
s észre sem véve, hogy ott vagyok a közelben,
játszik a rózsa a darázzsal önfeledten;
az áldott lomb közül kilesve néhanap
odahajtom egy-egy fészekhez arcomat,
s nem fél tőlem a kismadár, a szent anyácska,
mint nem félnénk mi sem, ha Isten szeme látna;
a szűzi liliom,mikor ajkát a nap
csókjának nyújtja, s én ott sétálok,harag
nélkül tekint reám, szemem előtt csinálják
toalettjukat a szemérmes ibolyácskák;
szépségük titkait barátként ismerem;
a pajkos pille meg, ha egy félmeztelen
virágnak udvarol, vidáman simogatja,
s még ha arra megyek, akkor se hagyja abba,
s ha fűbe bújna a virág: - Ó te bohó! -
súgja neki - ne félj, hisz közülünk való!

Fordította: Rónay György

***

Victor Hugo

Úgy kell, hogy fény meg árny barátja

Úgy kell, hogy fény és árny barátja, a szelíd
sugárzó szellem, a költő, ki népeit
vezérli s így vesz a kétkedőkön hatalmat,
a rejtelmes dalos, kit megremegve hallgat
asszony és álmodó és bölcs és szerető,
szörnyű legyen, ha úgy kívánja az idő.
Ha olykor elmerengsz könyvén, mely csupa mámor,
s elringat, elvakít, megnyugtat, elvarázsol,
melyben mézet lel a lélek, ahova lép,
s a legzordabb zugok fölött is ott az ég;
e szerény és magas költészetben, az áldott
békén, hol nyílanak a választott virágok,
hol hallod, hogy a könny s a forrás mint fakad,
s a strófák, ezek a százszínű madarak
szerelmet, örömet, reményt dalolva szállnak: -
úgy kell, hogy megriadj időnkint, és az árnyak
közül horkanva és dühös-félelmesen
feléd rohanjon egy-egy vad vers hirtelen!
Bő termésével a költő legyen, akárcsak
dús, mély erdő, amely a daltól majd kiárad;
elbűvöl; kedvese a fuvalom s az ég;
s mélyén egyszerre csak oroszlán lép eléd.

Fordította: Rónay György

***

Victor Hugo

Mikor a könyv

Mikor a könyv, amely elaltat minden éjre,
mikor a házi lég, a tűzhely gondjai,
mikor az esztelen város zörömbölése,
hol mindig hallani ezt-azt rikoltani.

mikor nyűg és öröm ezernyi aggodalma,
megtöltve a napot, míg szűk lesz és sötét,
nyakam soká, soká súlyos igába hajtja,
és földre szögezi lelkem tekintetét:

akkor váratlanul kiszáll, szökik a lélek,
régi ösvényre hág, ma s holnap újra csak,
mely eltéved vele, de mindig visszatéved,
mint a bölcs paripa, mely tudja az utat.

lelkem erdőbe fut, hol annyi kósza fény gyűl
az árny közt, s annyi hang, lágy zsongás vár reá,
s vár az Álmodozás, az első fa tövén ül,
s együtt indulnak el a lomb, a lomb alá!

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

***

Viktor Hugo

Mert minden földi lélek

Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;

mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad, vagy
töviseket;

mert április a lombnak
víg zajokat
saz alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;

mert vizet a virágnak
az ébredő
hajnal, cinkét a fáknak
levegő,

s mert a keserű hullám
ha partra hág;
a földnek, rásimulván,
csókokat ád;

és; csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat amim van,
neked adom!

Gondolatom fogadd hát -
csak sírni tud,
ha nincs veled s tehozzád
zokogva fut!

Vágyaim vándorolnak
Mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!

Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hízelgő dalra gyúl és
Hozzád suhan!

Lelkem vitorla nélkül
Száll tétova,
S csak te vagy végül
a csillaga!

Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!

S vedd – égi szent varázskincs! -
vedd a szívem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!

Fordította: Szabó Lőrinc

***

Victor Hugo

Boldog, ki elmereng az örök dolgokon

Boldog, ki elmereng az örök dolgokon,
mint az utas, aki elindul jókoron,
ébred, s bár lelke még csupa ábránd meg álom,
olvas s imádkozik a hajnali homályon!
S amint olvasgat, ím lassan dereng a nap
szívében, s künn, az ég alján, a virradat;
és tisztán látja most, e sápadt fénysugárban,
a szoba tárgyait, és mást is önmagában.
Alszanak – azt hiszi –, csak ő van ébren itt,
pedig háta mögött – ajkukon ujjaik –,
míg őt a révület varázsa tartja fogva,
mosolygó angyalok hajolnak a lapokra.

Szegzárdy-Csengery József

***

Victor Hugo

Hív a csupa virág május

Hív a csupa virág május a rétre, ketten
kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont – oly
boldogan esd vele alázatos gyönyört,
csókolja az egek kék köntösét a föld.
Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
a jó illattal és zengéssel tele fa,
a mezőkön a dél meleg fuvallata,
az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
a természet, amely sugárzik tündökölve,
tegye, hogy tárja ki díszét – iker virág –
a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.

Fordította: Lator László

***

Victor Hugo

Tavasz

Hosszabbodó napok, fény, lázak és szerelmek!
Tavasz van! Március, április ránk nevethet,
május és június, hónap-barátaink!
Álmos folyók fölött jegenyék törzse ring,
oly lágyan hajlanak, mint óriási pálma;
csöndes erdők alatt madárszárny csattogása;
egy-nevetés a táj s mint zöld, víg társaság,
egymásnak verseket mondogatnak a fák.
A nap kel, homlokán szelíd hajnal-füzérrel;
az este csupa vágy; s hallani olykor éjjel
az áldott ég alatt, a roppant árny felett
valami végtelen és boldog éneket.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

***

Túrmezei Erzsébet

FELTÁMADT!

Egy édes titkom van nekem.
Fénnyel betölti életem,
mosolyra nyitja számat:
a Megváltó feltámadt!

Nem, nem maradt a sír ölén.
Ujjongok az örömtől én,
hisz nem vagyok már árva.
Nincs többé sírba zárva.

Velem van nappal, éjjelen.
Mindig velem, mindig velem.
Az úton Ő vezérel
oltalmazó kezével.

Virágok, illatozzatok!
Húsvéti, tiszta fény ragyog
elűzve minden árnyat:
a Megváltó feltámadt!

***

Wass Albert

Rügyek...

Az orgona-bokorra cinke szállt
s a kis rügyeknek halk titkot súgott:
a dombokon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szívekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol újra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény. 

***

 Lányi Sarolta

Hajnali elégia

Madárzengés, hajókürt, távol induló élet...
A magány börtönében a búra fölérez a lélek.
Hajnali ég az ablakon túl opálosan dereng.
A szív beteg beszédét szomjan issza a csend.

Hajnali csend! ezer neszből szüremlő enyhe szender,
a mellett duzzasztó sírás benne kitörni nem mer...
A könny az éjnek gyermeke, hajnalban halkan elmén.
Hajnalban élni kezd a múlt az ég opálszín selymén.

***

Wass Albert

Tavasz-várás

Érzed? Jön a tavasz,
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.

Ugye testvér,
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal,
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér…

Ha jönne már…
úgye testvér, megálmodod mi lenne?…
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe…

***

Kaffka Margit

Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, -
Itt benn vár, - pihen.
- Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
- És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan - nagyranő.
- Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, - reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt! Áldott a dalod, az utad!

***

Reményik Sándor

Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten,
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott!

***

Tolnai Éva

Szeretlek

Teljes szívemből, teljes elmémből,
Minden sejtemmel, zsigeremmel és idegszálammal.
Vágyom rá, hogy megtestesülj bennem,
És elárasszon mindent átható és elsöprő
Szent szellemed, mely lüktet és vibrál,
Mégis végtelen nyugalommal és békével tölt el.
Amit úgy hívnak: Élet.

Az érzésekkel teli, csodákkal átszőtt,
Félelemtől mentes, bűn nélküli, Igaz Élet.
Sodró és lendületes,
Változatos és izgalmas, mégis biztonságos.
Áldott légy örökké.
Istenemet nem tagadom,
Hű maradok, megfogadom.

Fül: csak az igaz szót halld meg.
Szem: nézz a lelkem mélyére.
Kéz: simogass és védelmezz.
Száj: igazat szólj.
Szív: érezz és szeress.
Lélek: ébredj és fogadj be.
Szellem: légy nyitott a jóra.

***

Tolnai Éva

Megtaláltalak

Veled leszek, veled vagyok,
Hozzád térek, feléd tartok,
Érted sírok, érted égek,
Neked halok, neked élek.

Ha százezer évig élnék,
Akkor sem tudnám megköszönni
Lelkemben a békét, s az érzést,
Mely jóságodból, irgalmasságodból,
Szívednek önzetlen szeretetéből fakad,
Mely úgy hat rám, mint szomjazó virágra
A hűs harmat, s az éltető, meleget adó fény
Minden teremtményedre.

***

Tolnai Éva

Honfitársaimhoz
(Dicshimnusz)

Szeretem magyar hazámat,
És megkérem mennyei Atyámat,
Hogy vegye oltalma alá népét,
Hozzon igaz Hitet és Békét.

Bátorítsa a csüggedőket,
Istápolja a szenvedőket,
Táplálja az éhezőket,
Hozza vissza a tévelygőket,
(s győzze meg a kétkedőket.)

Áldd meg sanyarú Nemzeted,
És legyen példa az életed,
Hogy sorsa bármilyen mostoha,
Keresztje ne legyen nyűg soha.

Az út bármilyen érdekes,
Letérni róla nem érdemes.
Kérd Őt folyton és szüntelen,
Hogy légy erényes és bűntelen.

Segíts, hogy megéljük vágyainkat,
S váltsuk valóra az álmainkat.
Műveljük meg a kertjeinket,
S ne adjuk el a földjeinket.

Nékünk igazi sorscsapás,
Hogy folyton mindenki leigáz.
Állhatatosságban légy velünk,
Mert ha Te velünk vagy, ki ellenünk?

Krisztus legyen az életünk,
Ha Ő nincs, már rég nem létezünk.
Mert ha szépre-jóra éhezünk,
Nem lehet rút a végzetünk.

Egyetlen Hazám van s Istenem,
De mind a kettő az életem.
Ő tudja, mi jó s mi kell nekem,
Ebből vesz mintát majd gyermekem.

Vidítsd föl szánalmas életünk,
És méltó híveid leszünk.
Ki nem hiszi, járjon utána,
S ha nem leli, vessen magára.

Emeld hát fejed az égre föl,
Hol megannyi csillag tündököl,
Mert két urat szolgálni nem lehet,
Ha megtérsz, az az Egy segít Neked.

Vedd fel ó Magyar a béredet,
Nem kell, hogy hullajtsd a véredet.
Bár rányomtak múltunkra bélyeget,
Jegyezd meg jól a lényeget.

Hitednek létedben párja nincs,
Hiába a vagyon s a drága kincs.
Földedbe a bizalom magját hintsd,
Ne hátra, hanem a célra tekints.

Nem kell, hogy Te légy az áldozat,
Elkerülhető a kárhozat.
Ha van benned elég alázat,
Eltűnik lassan a gyalázat.

Ha szívből kéred az Istened,
A győzelem útjára elvezet.
Nem ismer határt a képzelet,
S az édenkert lehet a lakhelyed.

Ha úgy érzed sorsod bizonytalan,
És erőfeszítésed hasztalan,
Ő nem hagy soha vigasztalan,
Révbe érsz, félelmed alaptalan.

Lobban a szikra, csendül a dal,
Ismerős nóta. ,, Talpra Magyar!’’
Újul a lélek, lendül a kar,
Vessen, előbb ki aratni akar.

Ha nem kiabálsz, csak halkan kérsz,
Fohászod hangosabb, mint amit remélsz.
Jó akarattal többet elérsz,
És előbb vagy utóbb, de célhoz érsz.

Ha feltűnik méltán egy égi jel,
És csendesen azt súgja lépni, kell,
Tisztulj meg, bűnödnek égni kell,
S lelked majd ujjongva énekel.

Fogadd el, kérlek tanácsomat.
Sziklára építsed házadat,
Mely nem dől össze a sok súly alatt,
Fala szilárdan áll, mely hitedből fakad.

Ne keseregj, és ne búslakodj,
Kétségbe esni semmi okod,
Hisz van egy jó erős támaszod,
Ki égbe emel, ha akarod.

Nézz szembe az élettel,
Nézz szembe a tényekkel,
Bátraké a szerencse,
Célhoz ér ki hisz benne.

Fejed a homokba dughatod,
Az nem oldja meg a bánatod.
Álmod valóra válthatod,
Gyümölcse édes, majd láthatod.

Ahogy sarjad a fű és rügy hasad,
Kikel a mag és virág fakad,
Úgy éled tested és szellemed,
Ha rátalálsz, azt mondod, kell Neked.

A nagy Karmester majd elvezet,
Hisz mindenkinek szánt szerepet.
Nélküled nem megy a gépezet,
Te vagy a pont és az ékezet.

A láncnál ékesebb a kard?
A békénél nemesebb a harc?
A harag béklyó és sarc,
A háború inkább kudarc.

Ereszd szélnek a mérgedet,
Sorsoddal légy hát elégedett.
Bízz benne, s oszlasd el kételyed,
Csak dobd el és hagyd hátra mételyed.

Az égre kérlek, hát lelkesedj!
Legyed Hited a fegyvered,
S Krisztus teste az ételed,
Így változik meg majd életed.

Hiába tátong még hat árok,
Ledőlnek mind majd a határok.
Sebzett szívünk egy ritmusra ver,
Atyám! A világ a lábaid előtt hever.

***

Victor Hugo

Az asszonytól az égig

A lélek korszakokkal árkolt.
A bizonyosság követi
szédületét.Külön világok.
A megértés: vágyon-túli.

Szeretsz s megértesz: ez a legtöbb.
A szív, a völgybeli madár
megül, ha eléri az elsőt -
a Szellem felsőbb fokra száll.

A szerető után: az angyal.
A csók, majd teljes-ívű menny.
Éj támad, azután a hajnal,
az támad tündökletesen.

Bocsáss szerelmet a világra,
a vad füvekre - s a tavasz
mélyén, ímé, csodák csodája!
sötét fészekké lesz a gaz.

S hadd tűzzön - lebbenjen a fátyol! -
a megszentelt fészekre fény,
s a fészek, mint csillag világol
a végtelenség erdején.

Fordította: Lator László 

***

Victor Hugo

Vere Novo

A reggel hogy nevet síró rózsák felett!
S a virágok körül apró szerelmesek!
Nézz csak a loncra és nézz csak a jázminágra,
nincs más, csak szédülő szárnyak hószínű tánca,
mely jön, megy, visszacsap, kinyílik s elpihen,
édes és nem szűnő rezgésben végtelen.
Ó, tavasz! Ha netán olykor eszedbe járnak
a levelek, miket fiú küld a leánynak,
borítékolt szívek, a nagy halom papír,
mint a férfiszövet a lágy selyemnek ír,
a forró üzenet, a vágy, alélva félig,
mit elküld április, s májusban összetépik,
akkor azt hiheted, hogy ami ott röpül
az ég s a víz között, a rét s a fák körül,
vizslatva szerteszét, értő lélekre vágyva,
szelekben szállva át a nőtől a virágra:
nem más ez a fehér, szélfújta fergeteg,
mint szerelmeslevél, amelyből lepke lett.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes 

***

Celan Paul

Aki melléből a szívét kiszakítja

Aki melléből a szívét éjjel kiszakítja, a rózsa után nyúl.
Levelét, tövisét neki adja a rózsa,
neki önti a tányérjába a fényt,
neki tölt poharat fuvalommal,
szerelem árnyai neki zizegnek.

Aki melléből a szívét éjjel kiszakítja, magasra hajítja:
az nem hibáz,
megkövezi a követ,
az órából neki vér harangoz,
órája a markából az időt kiüti:
gyönyörű labdákkal játszhat,
s szólhat rólad és rólam.

Fordította: Lator László

***

Victor Hugo

Hív a csupa virág május

Hív a csupa virág május a rétre, ketten
kószálni, hagyd, hogy a lelkedbe keveredjen
az erdő, a mező, az árny a fák alatt,
alvó folyó partján a holdfény-zuhatag,
a kis ösvény, amely a dűlőútba torkoll,
s a langy lég s a tavasz s a roppant horizont – oly
boldogan esd vele alázatos gyönyört,
csókolja az egek kék köntösét a föld.
Jöjj, és a csillagok szűzi szeme világa,
mely annyi fátyolon át tűz le a világra,
a jó illattal és zengéssel tele fa,
a mezőkön a dél meleg fuvallata,
az árny, a fény, a hab, növények zsenge zöldje,
a természet, amely sugárzik tündökölve,
tegye, hogy tárja ki díszét – iker virág –
a szépség arcodon, s a szívedben a vágy.

Fordította: Lator László

***

Dsida Jenő

Íme az ember

Lobogó lángszirmaink vannak
Két tűzrózsa vagyunk
Illatunk: a fűszerszámos kenetek
és drága füstök illata

Ha kilépünk az esti útra
megzendülnek a harangok
Fagyoskodó kezek porolják végig
vörösen sugárzó kelyheinket

Hivalkodás nélkül élünk
s alázatosan csodáljuk magunkat:
Íme a jóság
Íme az ember

***

 Ősi norvég vers

Tanulj

Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

Forrás: Matécsa Marietta

***

 Pecznyik Pál

Atyád szólít!

Atyád szólít, gyermekem,
földön járó gyöngyszemem,
én adtam az életed,
drága célom van veled!
Lehess eszközöm nekem,
hirdesd: féljék szent Nevem!
Míg vonulsz a földön át,
két szemem vigyáz reád.
Lelked, por-ruhába jár,
rá fröccsen a víz, a sár.
Szebbet szántam én neked,
soha el nem nyűheted.
Fehérebb az, mint a hó,
illatos és ragyogó.
Abban járhat mennybe fenn,
minden drága gyermekem.
Rögös út az, melyen jársz,
rózsát azon, nem találsz.
Sivatagon vezet át,
sejteti a szebb hazát!
Nem tudod: itt meddig élsz,
légy naponta útra kész!
Úgy, bármikor hív szavam,
lelked ki lép boldogan,
itt hagyja por - sátorát,
felölti a szebb ruhát.
a ragyogót, fényeset,
fej-koronát ékeset!
Nos, ez vár rád, gyermekem.
szebb honban élhetsz, Velem!

***

 Dsida Jenő

Rejtett értelmek

Ezer millió vágyam összehordtam,
de egy közöttük legkülönösebb:
Szeretnék bársony-süveget viselni,
mint szent, keleti, titkos mágusok,
vagy csillagászok ódon középkorban.

Most sokszor fogom rajta magamat,
hogy simogatom szobám asztalát:
- Kicsi jószág vagy, kopott vagy, kerek,
színed ében és jó terajtad írni -
de vaj' mi van e sok látszat alatt?

Mi van a színek, hangoknak mögötte
és van-e lelke barna zongorámnak?
Érzi-e, hogyha tíz ujjam tüzes
- s gondol-e rám, és mindegy-e neki:
fénylik, vagy a por vastagon befödte?

Mit siratnak a tarlott őszi fák
vajon meg fogom-e valaha tudni?
Megcsendülnek-e egykor soraimban
mindent-megmagyarázó lényegek,
rejtett értelmek, rejtett muzsikák?

... Barátaim, hős, páncélos vitézek,
megbocsátjátok, ha mágus leszek? -!
aki szelíden, félve kutatom
a mélyebb-látás bársony-süvegét
s húnyt pillán át is nagyon messze nézek...

***

 Dsida Jenő

Ibolya-csokor

Ibolya-csokrot álmodtam az éjjel.
Jeges az ablak, pihézik a hó,
álmos a reggel, míg lassan megyek.
Ismerőseim járnak szerteszéjjel,
de nem ismerek rájuk
és nem köszöntöm őket...
Hátam mögött verebek súgnak össze:
Ez ibolyáról álmodott az éjjel!...

***

 Dsida Jenő

Reggeli rajz

Kékhasú madárka röppen
Zsenge ág harmata csöppen.
Fény lebeg át lilakék falakon.
Egy harangvirág kelyhében lakom.

***

 Dsida Jenő

Hát nem különös?

Éles, áttetsző hűvös,
de nem borzongató.
Száraz levél koppan a kerítésen.
A roggyanó léptekkel ballagó vén postás
kövér táskája is csupa ilyennel van tele.
Az életre jön a halál,
az életre jön a halál -
hajtogatják a remegő kis kukac-szájak,
s valahonnan a kert végéről
mintha az ősz integetne hamiskásan:
Mindjárt jövök!

Az ég szinte felhőtlen
és zavartalanul, megdöbbentően kék.
Az egyetlen fellegfoszlányba egy gyermek kapaszkodik,
akit talán mindnyájan ismertek rajtam kívül -
s kitágult szemekkel akar bekandikálni
a felhő mögé,
a titokzatos, messzi kék csodákba.

***

 Dsida Jenő

Így volna szép

Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit -
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít -
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.

S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:

Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, -
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyűlhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?

Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, -
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd...

Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!

***

Dsida Jenő

Aranyhídon

Közeledsz a mély síkon. Közeledsz.
Vidáman jössz a kigyúlt smaragd-mezőn.
Pici vagy,
pici tündér, mint a meséskönyvek rajza.

Kibomlott selyemkóc-hajadon
csöppnyi gyémántkorona csillog,
s cipőd:
lila lehelet, ibolyaszirom.

Rálépsz az íves aranyhídra:
szédítő szakadék fölött merészen indulsz
a nagy
fekete torony felé,

ahonnan kristályzengéssel hívogat egy piros harang.

***

Dsida Jenő

A Naphoz

Te, ki szomorú lényegemmel
kezdettől kezdve vagy rokon,
csókold, csókold, csókold meg tűzzel
az én csóktalan homlokom.

Látod, itt állok mindhiába,
kezem sóváran integet -
Mindenkitől csak csókot kérek
és szórom, szórom, kincsemet.

De szeretet-csók nincs szívökben
és tovább mennek hidegen,
s mire kincsem már mind a múlté,
minden ember-arc idegen.

Csak Te osztod a csókot mindig,
csak Tőled van, ki lángra kap -
Te a természet ős szerelme,
ujjongó-lelkű, drága Nap.

Bíbor tüzed itt megfehérül,
mint szűzi, havas ormokon;
csak csókold, csókold, csókold tűzzel
az én csóktalan homlokom.

***

Dsida Jenő

Tavaszi ujjongás

Tarka virágnak
Illata kábít, -
Édes a méz mit
Kelyhe kinál;
Lebben a lepke,
Röppen a méh -
Sok kicsi vándor
Kedvese ajkán
Csókra talál.

Nincs ma halál,
Él ma a földön
Mit csak az Isten
Élni teremtett; -
Harsog a himnusz,
Hangos a táj! -
Semmi se fáj,
Minden örömre,
Tűzlobogásra
Szítja a lelket...

Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!

***

Versválogatás

a bolgár költők lírai világából

a "Maregarétás záporok"
c. kötetből

Parvan Sztefanov

Papírsárkány

Sárkányt valaha én is eregettem.
Nem bírta el a vékony kócfonál.
Elszabadult és új egekre lelt fenn,
ahol talán még most is egyre száll.
Sörényével a Tejút porát sepri.
Mesék szunnyadnak szárnyai alatt.
Boldog vagyok, hogy el nem fogta semmi
s még mindig, mindig fenn jár és szabad...
Mert lássátok be, talán
elviselni sem bírnánk már planétánkat,
ha mind lábunknál hevernének összetörve
lehullt gyermekkori sárkányaink.

Fordította: Király Zoltán

***

Andrej Germanov

Az élet szakadatlan változás

Az élet szakadatlan változás.
Az élő elevent hagy hátra,
s ha van gyönyörű még más,
az a szépség örök megújulása.

Az anya átlényegül fiává.
Falakban él az építő tovább-
A sofőr kilométerek sorává,
én verssé alakulok át.

Tudom:
csupán ha írok, ha beszélek,
lehetek élő része a létnek.

Ha szívemet majd végleg átkutatom,
mint a vakond,
s nem talál termő magra dalom,
elnémulok és elcsendesedem,
elnyom az álom,
az lesz igazában a vég, a halálom.

Fordította: Király Zoltán

***

Hriszto Fotev

Levetkőzik az ég

Levetkőzik az ég, könyörtelen,
nyugalmasan. Nem emberi szépen
kihúzza magát egész termetében,
anélkül, hogy valakit is eltörpítene,
vagy magát mutatná óriásnak.
(Van ennél tisztább emberi morál?)
Mi meg kis állomások mellett suhanunk el,
melyek emlékeinknél tisztábbak
és rejtelmesebbek az ég alatt
nem üres az, hidd el! -
oly vak a szemünk és a szánk
és hirtelen-kirajzó álmaim:
szomorú boldogok...
Mit mondhatok magamról?
kezdjek megint hazudni?
Kísért kihívón és megijeszt:
milyen ártatlan is a szó!
A szavakon folyton elkövetett
erőszak öl meg engem...Nem tudom
kiérdemelni végül sem bizalmukat?
Hogy eshetett meg ez a szörnyű bűntett?
Ki büntet így? De - elég már magamról!
Lépjünk csak közelebb a fákhoz!
( Ki adja vissza jogomat a fülemüléhez,
és hogy a holdról énekeljek?)
Látom tulajdon csöndemet a fákban.
Zöldek a szívsajdulásig!
A reggeli hegyek a feszülő testvérgyilkosan
a fapallók alatt a szurdokok!
Véremben emlékek sokadoznak - közelibbek,
rejtelmesebbek, mint a kis állomások.

Fűzfák tövében valaki keze
van jelen, láthatatlanul. S a háztetők,
szerényen az égnek címezve!
Elfog újra a régi esztelenség:
egyszerre minden háztető alatt és vonaton!
Egyidőben valamennyi repülőgépen!
Együtt az összes légikisasszonnyal,
és mindenki nélkül!
Újra a régi esztelenség...Van úgy,
hogy a levegő sorsáról álmodom!
Elindulni a levegő útján - ő tanítson
a költészetre, a megbékélt levegő!
(Arra, hogyan vájjam mélyebbre létemet)
Ne szóljatok!
Hagyjatok magamra a levegővel a vonaton!
A folyosó ablakában!
Így az enyém az ég - és mindnyájatoké!
Boldogok vagytok-e ti is?
Én repülök az állomásra,
és nekem ez a boldogság maga.
Olyan pőre és szabad a szívem,
hogy fellibben az égre magától!
És szemközt velem: fák, fák.
Tárt karú öleléssel.

Fordította: Rab Zsuzsa

***

Petar Karaangov

Tavaszi szél

Régóta várok én a friss tavaszi szélre,
s most eljött, hogy a föld ingét újjal cserélje.
Estefelé, a ferde háztetők fölött
szakadozott, s kettéhasadt a köd,
s előmutatva mélységes színét,
fenn felsütött a résen át az ég.

És íme, újra ugyanaz az ég ez,
amelyet elhagytunk egy őszi este,
hogy az eső majd nedvességbe oldja,
s hogy elutazzék, együtt távolodva
a csöppenként lehulló levelekkel.

Most visszatért fölém, fölénk az emberek
s a topolyák fölébe,
s kibontja tiszta, könnyű magasát
az érkező tavasz kopár szelében.

De régen várok én a friss tavaszi szélre!
Megérkezett.
Az ablak széles szárnya feldobog,
és hintaként a gallyak fel-le szállnak,
és hallgatom, amint a föld alatt
az észrevétlen meginduló nedvek
ereje szerteárad.

Lelátok a sárföldre, nyílt utakra,
a szántóföldön füstölgő barázdák,
s megindul bennem is, feloldva zárját,
szavaim fényes, bővizű patakja.

Fordította: Székely Magda

***

Petar Alipiev

A szigeten

A szigeten ahová most ér a lépted,
tisztább a lég, az űr tág boltja kékebb;
sirály cikáz, hullámok mérge fogytán
árnyék fut át a sárga part homokján.
Íme, a cél, elérted végre álmod.
Kezed becéző szél simítja meg.
Messze ragad a messzeség, a vágyott,
s végtére boldoggá tehet.

Meredek szikla partjáról lenézve,
figyelsz az óriás hullámverésre...
Megint a tér derengő végtelenje
suhan szemed elől a rejtelembe.
Hajó lebeg a tűnő pillanatban,
alul korhadt fatörzs úszik feléd.
Bámulsz a messzeségbe nyughatatlan.
Titkon búsulsz...Mi kellene még?...

Fordította: Fodor András

***