Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 7

284865_230977950266582_100000631377983_788300_1471363_n.jpg

 

Szabó Lőrinc

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyúlnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szívemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, Szentlélek Úristen, Tavasz!

***

Hajnal Anna

Kisüt a nap

Ingó árnyékunk összeér,
eső-hízott lombok remegnek
száradó madarak csevegnek
napfoltokat rezget a szél;

zöld tenyeredben ringok én,
te emelsz vízirózsaszőnyeg,
víz lettél? lágy hullámok nőnek,
te hűlsz, te melegszel körém?
párában zsibbadó karok
üresen nyúlnak ki utánad,
- elfelejtem mit akarok -
illattal érinted a számat,
megcsókolsz átfutó eső.
Most felleg vagy? emelkedő?
eltűnsz a téged kereső
vágyó szemek látóteréből,
átlátszó, fényes lebegő.
Képlékeny lettél? légnemű?
betöltöd a teret köröttem.
Átengedsz. Hangtalan kinyílsz
s hangtalan bezárulsz mögöttem.

***

Hajnal Anna

A lélek

I.

Ő alszik, mint a nagy kövek
melyeken vándorol a víz.
A hullám rajta átbukik,
s az ébredés hiába hív...
eltűri mozdulatlanul
hogy napra éj jön, éjre nap,
őbenne csak a csend lakik
s nem éri el a pillanat.

Páncélja álom s titkos fény,
s minden hullámtól fényesebb,
csak simább lesz az égi kő
és fénytörőbb, tökéletesb,
idő és fény csak elsuhan,
és jönnek, tűnnek emberek,
míg egyszer kristályszárnyat bont,
felszikrázik és ellebeg.

II.

Alszik a megérinthetetlen,
s százszemű páncélja, az ész
kíváncsin és furcsállva nézi,
lankadó kezem hogy becéz
téged, akit titkos varázslat
győztessé tett s a pillanat
sokszorozódva csillan vissza
hunyódó pilláid alatt.

Alszik a megérinthetetlen,
s százszemű szolgája, az ész
kinéz a sokutú világra,
s minden veszéllyel szembenéz.
Kard ellen karddal, fegyverekkel,
varázsra varázzsal felel,
percre sem fárad, el nem kábul,
s még békéje is csupa csel.

Alszik a megérinthetetlen,
s ami itt történt mivelünk,
hogy gyengeség volt-e, vagy kényszer
amit e földön mivelünk?
míg odabent alszik a lélek,
álmodik, itt lenn kitelel,
míg kardként száll ki hüvelyéből
s az álmaiért megfelel.

***

Alexandru Macedonski

Rím csendül a hárfa húrján

Rím csendül a hárfa húrján; és könnyedén szárnyalás kel,
Fehér madár rebbenése, uralkodik, ím, a reggel,
A szil, a fűz s a nyárfa aranyban állva beszélgetnek,
- szerelmesek.

Rím csendül a hárfa húrján; és fény csobban a forráson,
Szökellő szőke idill ez, szőke a völgyben a pásztor.
Oh! Virradat! Oh! Az élet! Hogyha föllendül a lélek
- az az ének.

Lendül a lélek, dalol a levéllel, víz sugarával,
és a virág illatával börtönéből messze szárnyal,
Föl, fölszáll - isteni párlat, és fölissza megtisztulva az azúr.

Fordította: Zirkuli Péter

***

Ignaz Heinrich von Wessenberg

Az est harmóniája


A tó csöndes tükrében zöld hegyek,
köré kertek s fenyők karéja hajlik.
A csalitból, min átizzik az est,
csalogányok gyöngéd érzete hallik.

Pásztor-furulya visszhangjára vár:
citeraszó legényt s lányt hív táncba.
Hegyről vadászkürt zeng. Nyílsebesen
száguld a csapat a szarvas nyomába.

A völgyben a pataknál vaspöröly
ünnepi taktust ver tompán dobogva.
Hirtelen elhallgat, s a havason
áldást hint szét egy templom kis harangja.

Elhal a hajsza. Csak a csalogány
kíséri a harang-zengést dalával.
Áll a csónak - utasa felemelt
evezővel les a hangok szavára.

Ford.: Garai Gábor

***

Toldalaghy Pál

Hattyúk

A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze,
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak -
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagy bendőjű, nagy halat...
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s a kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak. 

***

 Komáromi János

Álmom

a földre hullt egy csillag...
nincs ebben semmi csoda
annyiszor írt már ilyet
sok könnyező, bús poéta...
*
de
ez elém hullt
és szétfolyt
majd színekre bomlott
és egymásra feszült
a hét látható
fényeket alkotó
és ívet feszített
a Földről fel
mely az Égre mutatott
és egy Szivárvány
ragyogott máris
egemen
és míg néztem
ámulattal
hogyan vezet az ív
fel és egyre feljebb
egy Angyal érkezett hozzám
ezen az égi lajtorján

mosolyogni
nevetni tanított
ragyogó szemében
magával hozta
a Menny boldogságát
a Szó tisztaságát
nekem adta
a hitemet
reményemet
megláttam arcában
önmagam
és úgy éreztem
létemnek értelme van

a szivárvány oszlani kezdett
én erősen fogtam a kezet
amit felém nyújtott
az Angyal
és tudtam
hogy elmenjen
azt nem hagyom

azóta
velem van a Földön
egy angyal lelke....
és talán ez
neki sem börtön

***

 Komáromi János

Hajnal lánya

álom legyen
minden Holdam
legyek ott,
hol sosem voltam

álljak várak
bástyafokán
üljek padok
barna során

szálljak felhők
párnáiban
szellő vigyen,
tovasuhan

csillagszikra
gyúljon nekem,
a Napot is
megkeresem

fűszál ágyam
rét vesse meg
altatóm kék
virág legyen

álmom őrzi
sóhaj tündér
vágyam édes
titokfüzér

csókjaim
az éjnek adom
reggel majd mind
visszakapom

hajnal lánya
reám nevet
halkan súgja
a nevemet

haja lebben
szellő szárnyán
égen ívelő
szivárvány

karcsú teste
hajlik, táncol
örökre
magához láncol

karom nyújtom
elfogadja
szívem adom
kikacagja

***

Áprily Lajos

Csorgó

Az ér fűzfáin hogy virít a zöld szín!
Esett, de már egy kis folton derül.
Eső-gyöngyös, finom, fehér kökörcsin
s tüdőfű leng a forrásom körül.

Egy nyáron csákányozva felkutattam,
hogy merre nő s tágul az ér-torok,
és csőbe fogva kő közé rakattam
s a víz azóta kő-szájon csorog.

Én felszívódom földben és időben,
a versemből egy rím-szó sem marad,
de él az ösvény s csorgóm ontja bőven
a völgy felé a kristály-sugarat.

S mint most, derűs napokban arra csalja
a meg-meglankadt szőlőművelőt,
vagy gyúlt arccal leánya száll az aljba
és ő iszik csorgómból új erőt.

A drága hűst sokáig érzi szája,
testében is forrásom frisse van,
s fenn megpendül szőlőnyitó kapája:
új sorba vág dalolva és vígan. 

***

Faludy György

Figyelmed és féltésed...

Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem
így idegenített el mindentől a világon.
Aztán megszerettetted a világot velem.

Ha nem vagy itt, elnyúlok árnyékod delejében,
s mosolyod vadméz-ízét viselem ajkamon.
Te vettél rá, hogy lényem határait átlépjem;
azt hiszem, hogy lebegni tudnék, ha akarom.

A szoborcsarnokom vagy, és örökös balettem;
ha rémálom szorongat, te jössz karddal kezedben,
mint Szent Mihály arkangyal az éjben s szétvered

a sárkányt. Most tíz éve kerestem a témákat;
ma a témák keresnek, űznek s utamba állnak.
Forrás fakadt belőlem: túlcsordulok veled.

***

Faludy György

Mióta hallgatlak...

Mióta hallgatlak, fülem fövény lett:
beszívja minden szavadat; szemem
kettős teleszkóp, álmomban is téged
tart fókuszban; indának tekerem

köréd karom; bevéslek az érzékek
fakó tükrébe; nem is kérdezem,
hogy mit akarsz, mert tudom, mi kell néked;
ha jókedved van, hőmérsékletem

fölmegy kissé; minden gondod és gondom
együtt párolgott el; lényedből folyton
iszom s nem kapok soha eleget;

kifaraglak, megírlak és lefestlek,
hogy képtárad vagy börtönöd legyek;
száz járatot vájtam beléd; a tested

külön van még; fejünk már egyveleg.
Jelenléted s hiányod egyremegy.

***

Kovács Emőke

Porcelán

csillámló hermelin
ezüstszínű csönd
villanó utak –

kigyúló szirmok
tükrök gyöngy fogai

egymásra nézünk
hallgatag erezet
törékeny rezzenésből
sző hálót az éjszaka

metsző semmiség
hogyan csukódnak
össze a lombok
ér-hajunkban  

***

Versválogatásom Takáts Gyula műveiből

*

Takáts Gyula

Zöldebb, egészebb lett

Zöld tömbök, akár a zene
s a fűzfák bokraiból a lila
hangot vált s ott állsz vele
a kábulat suhanó sodraiba,

mely estét hoz kék csónakon
együtt velem, s vele, aki
áthangolja a fényt,
A nádból máris hallani...

Most együtt mind!...És így a több!...
S míg zeng a toll, ahogyan vezeted,
zöldebb, egészebb lett a fűzfa.
Erről szól, aki fogja kezemet.

***

Takáts Gyula

Egy vad vonzás

az idő tiszta rétegébe
simul be lényed és vele
egyre fénylőbben és nem a mélybe...
A teljesebb leglényege

nő az anyag fölé és rajta
már túl áttetszőbb és arctalan
az évek és a test hatalma
e végtelen arányaiban.

Kutatlak így e kis szonett
végén kísértő tájba.
A szerkezet és dallam megett

egy vad vonzás izma emel,
mint vésőt, a márványra,
aki az idővel perel.

***

Takáts Gyula

Az emberekhez

József Attila emlékének

Rendezni és gyúrni kéne már,
a dolgainkat rendezni bizony.
Találkozni,mint a folyók
egy tündöklő nagy eszmei síkon,

ahol a mélység bánatos,
de ívelő párája mind lehull
s honnan vetéseink fölé
majd új esők szárnya szabadul.

Eszméből hadd szökjön anyag
s valóra-váljék már a gondolat,
mely század éve süpped el
a nagy mocsár vad indái alatt.

Jöjjön a búvár és halász.
Iszapból kincsünk merje már elő!
Jöjjön a mérnök és a gép,
úgy kéne már a zsenge legelő;

a tiszta rét, hol szabadon
fölmérheti dús terveit a szem,
hol lábunk nem köti a gaz,
s nyomunkban majd acélos rend terem.

Az ember lelje végre meg
az eszmék s népek közt az egy utat,
amely a jóság fái közt
ez őrült bolygón igazra mutat.

***

Takáts Gyula

Valami másba vetíti mind

Szeretem ezt az őszi fényt nagyon.
Nádzsúpok ezüst mosolyát.
Törs sások rajzát vén tömésfalon
s a préscsavarok bölcs mozdulatát...

Szorít az ív és év - akár szívem -
és egyre több és azért ez a fény?...
Amit nem láttam eddig sohasem,
m e g s z ó l í t, mint egy költemény.

Nem is vers!... Tündöklőn maga
október hava és a rím,
mint választott diófa-bárka
átvisz a hétköznapok tengerén.

A sár szava és fal és pad alig-
ha szólított...Most szíves gazda mind.
Sejtem hallgató titkaik
s amit kutattam odakint...

Vályogból szól nagy hálónkról a sás...
Áthúz a prés s valami másba
vetíti m i n d az októberi fény
röntgenkép biztos villogása.

Ezért szeretem ezt az őszi fényt.
Otthont ad és mutat tovább
e zöld világ a vak napok mögé,
ahol a szó tágabb ösvényt talál...

***

Takáts Gyula

Világát nem bontják szét

A látomás terében néha
egy út ragyogni kezd
és ismeretlen ismerősök
elérik messziről kezed.

Vezetnek már és ott mész velük,
ahol szerettél volna járni.
A rejtett erkély is ragyog,
melyről még messzebb lehet látni.

S az ott a Nem-Tudom!
világát nem bontják szét formák;
tökélye így szép Egész...
Járd körbe!...Biztos visszaérsz...

***

Takáts Gyula

Angyali követ

Narancsszín pálcákkal bókol a reggel.
Mézsárga lüktető lapok
suhannak át a zsaluk résein.
Hozzák a pirkadó napot.
Hozzák a gágogást s a mély lilákat
a vén falon átsikló szürke szárnyak,
melynek mása néma gyorsan
suhog a tündöklő magosban.

Az ablak jégvirágos mezejében
sétál egy könnycsepp álmatag.
Megbillen,felgyűl, aztán fürge lábbal
elindul. Sírva megakad
ép ujjamon s mint angyali követ
megilleti ajkával gyűrűmet.
Odébb a boglya dombja mozdul.
Zarándok kél a fűszálakból.

***

Takáts Gyula

Keresve lent

A darázs a fürtbe költözött,
sovány és karcsú teste fázik.
Dideregve dőzsöl a szemek között,
nektárba, napba, dérbe ázik.

Érett vesszők sorában járok.
Aranylik a megszedett sok tőke.
Elmaradt fürtökre vadászok.
Így érek föl a hegytetőre,

ahol vörösből kékbe nőtt az ég
és párás fényporában vadludak
hullámzó ékje vonja az utat

s keresve lent a lenvitorlát,
emléked itt suhog a szélben;
pirosló rózsaszál alkony kezében.

***

Takáts Gyula

Bennük, velem

Neked csöngetni nem kell, a kulcs
már mindörökre nálad.
Otthon vagy jobban, mint ezeddig.
Átlényegítetted a házat.

Küszöbtől, s ahol a gerendák
magas iksze feszülne,
te tartod, mindenben otthon.
A tárgyaknak lettél a tükre.

És elmondják és lassan megértem
– akár a kéz és a szokások –,
mert némán is rólad beszélnek,

hogy anyjukként maradva nálam,
nem kulccsal nyitsz reájuk.
Bennük, velem lakod a házat.

***

Takáts Gyula

Mandulaszüretre

Húsz éven át
együtt szedtük a mandulát
s most téged keres a fa!
Egyedül állok alatta…
Üres fa alatt
s a ritka lombba,
mintha vékony hajad lobogna.
S ez a tiszta, tünde kék…
– Szemed? – Vagy az a messzeség,
amely olyan-olyan végtelen,
mint haláloddal e szerelem.

***

Várnai zseni

Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,
ő én vagyok, de mégis Ő maga.
Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelső szava,
s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erős az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

***

Grigo Zoltán

Kerestelek

Kerestelek lent a parton,
vízre hajló nagy fűz alatt,
ahol a lágyan ringó nádas,
csendesen öleli a tavat.

Emlékeket görget a víz,
néhány cseppje arcomra hull,
és minden ami tovatűnt,
szemeim előtt elvonul.
Harmatos fűben siklanak
mezítláb járó nyaraim,
idő örvényében úsznak,
kő alatt búvó halaim.
Földre hajló bokrok csendje,
őrzi az elszállt éveket,
itt őrzi nagy kövek alatt,
a gyermeki szívemet.

Nézem a tó kéklő vizét,
tükrében megcsillan a nap,
felhőt ringat szemem előtt,
és rég nem látott arcokat,
elvonul előttem minden,
amire évek szárnya hullt.
az összes kedves régi emlék,
velem van most és a múlt.

Ölelnek engem szorosan
pont úgy, ahogy egykoron,
vízre hajló nagy fűz alatt
kerestelek. Gyerekkorom.

***

Németi Anett

szóból teremtve

A csend havában szürkén tovalibben
az örök szavak ritka fátyola,
a bíbor Napba ütköző sorok
hevülő pírban olvadnak tova,
s a kinyíló füstös végtelenben
összegyűlnek a reszketeg betűk.
Halk gyöngyeik tompa koppanással
csiszolják fénnyé a végtelen szeműt,
a messzeséget, ahol a vágy lakik.
Csörömpölő szilánkos mondatok
betűin áthaladva hűvös égen -
sziklából szült törékeny angyalok. 

***

 Dénes György

Még tündököl a kert

Még tündököl a kert, de már könnyű
árnyék lebeg a ritkás lombon át;
kimondhatnád a szépség fájdalmát, de mély
tekintetével rád nyit egy virág.

Hallgass. A lét most önmagát siratja,
a bokrok ölén álmos csönd zizeg,
gyémántfolyó ringatja habjait;
néma kövek közt fekszik a szíved.

***

Dénes György

Kis láng riad

Mocorogsz sűrű némaságban,
eget rak föléd az idő,
ámulsz a felsejlő világban,
megmozdul, szikrát vet a kő.

Kis láng riad a föld porából,
egy sóhajtásnyit álmodik,
aztán elröppen mindörökre,
más lángokkal találkozik.

***

Dénes György

Mint játszi léggömb

A nyár egy bűvös látomás,
tündérek rózsakertje,
ahol fölszárnyal gondtalan
az ember árva lelke.

És úgy lebeg a zöld vizek
fölött a végtelenbe,
mint játszi léggömb, hogyha már
a mélybe hullt a terhe.

***

József Attila

Csak a tenger jött el

Melled két pólusa közt a kék sugár -
A kötéltáncos álma áll azon.

A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túl sokat kerestelek -
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.

S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén...
De én nem vagyok fáradt, kedvesem -
Csak a tenger jött el a küszöbömig.

***

Bíbor Kata

Egy napló margójára

Gondolatban bárhová szállhatsz,
prériken át messzi Tejútig,
és felhőknek merészen döntheted vállad,
nézve világra Nap bújik.

Egy képzelet-ajtón titkokra nyithatsz,
várj, üvegen hogy hasít
a fény, s ha cseppenként magába szippant,
részed lesz: sok ezer mozaik.

A gondolat szabad, ugorj meg árkot,
de vigyázz, be soha ne temesd,
míg mélyére lesve magadat látod;
avar az, élt levél-tetemek.

Sorok legyél egy tiszta papíron,
tintádat öntsd ki: a feketét,
tolladból engedd, guruljon, sírjon
a volt: valami emlék.

Öblöket higgy, s hogy intenek tornyok,
bárhová szállhatsz, bármi jöhet,
csak gondolatból vesd ki a gondot,
ne húzzák szárnyadat fáj-kövek.

***

Bíbor Kata

Üzenet

mert az idő szórja felénk porát
ráncokat ránk csepegtet kanyargó útja,
de ne halld gondtalan csikorgató fogát
ne lásd, mint csattog ostora;
inkább érezd a kincsek mámorát
a kőben, s amit neked súg a fa...
pihentesd életed a zöld illatán
röppenj, mikor kacag az ibolya...
szorítsd, mit ajándékoz a nap - hajnalán
s csendes ligeteket a lét alkonya
majd emeld szívedhez egy örökkévaló pillatán,
amit a vers üzen, a léleknek szava.

***

Rózsa Dezső

APRÓSÁGOK

Egy porszemben lásd meg a világot.
S egy szirmából érezd meg a legszebb virágot.
Egy percből tudd az óra lüktetését,
S egy magból hidd az ágak rügyezését.
A cseppben, mondják, ott lakik a tenger.
Hidd, hogy a gyermekből lesz egy igaz ember.
Hidd a jelenben az örök jövőt,
Hidd, és ne állj meg utadon a cél előtt!
A mezőben mindig ott lakik a távol.
A hitben mindig kezdet volt a jászol.
Az ész mégis ostromolja a kék eget,
És hiszi, hogy talán most megérti a lényeget,
De újra és újra megváltozik a már megtanult képlet,
S ami csúnya volt az mától kezdve szép lett.
Hisz, ahogy mi változunk, úgy változik az élet,
S mindig másként éljük meg ezt a csöppnyi létet.
Nézd az embert, mint egy örök egység,
Benne lakik a rút, de benne van a szépség.
Szemében ott a hit, s a reménytelenség,
Kezében ott a közel, de ott van a végtelenség!
A mából mindig tegnapot csinál a jelen,
De a holnapban ott lapul az örök végtelen.
A kérész a Tiszában mindig megmutatja magát,
Hát hidd, ember, hidd az örök csodát!

***

Rózsa Dezső

 Á B C

Alszom.
Álmodom
Boldogan
Cuppanó
Csókod.
Dadogom
Elmúlt
Életem,
Fájó
Gondjaid
Gyógyítom
Habzsolva
Iszom
Ízeid.
Jaj!
Kell
Lelkem
még
Neked?
Óvom
Örökké
Piheként
Remegő
Simuló
Szíved,
Tudom,
Utamon
űz
Veled
Zenélő
Zsongás!

***

Devecseri Gábor

AKIVEL AZ ÉLET

Akivel az élet
csak megesik,
nem is bánja már, ha
esteledik.

Aki meg azt teszi,
amit akar,
annak úgyis mindig
hajnala van.

***

 Devecseri Gábor

IDŐ-JÁTÉK

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát - sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelídül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben.

***

Devecseri Gábor

Harmatcsepp

Társait elhívta
már a nap.
Ez az egy harmatcsepp
itt maradt.

Nincsen olyan gyémánt
ragyogás,
mint e szikrafényű,
e csodás.

Ó, milyen sok szépet
láttam már,
egyben sem volt ennyi
napsugár.

Ilyen szelíd fényű,
bölcs derűs,
mely úgy forró, hogy már
majdnem hűs,

mely úgy hűvös, hogy míg
elmereng
minden tűz-patakzás
benne zeng.

Ülök, mint ki festő,
s a modell,
amíg képe készül,
szökik el.

Hívja már a napfény,
dolga van;
holnap újra eljön
boldogan.

***

 Devecseri Gábor

Imátlan ima

Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kívánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint,
örömet kívánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.

***
Devecseri Gábor

Minden ami van

Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.

***
Devecseri Gábor

Szerelem

Csak átcsúszott rajtad, tegnap még nem volt s holnap már hol lesz.
Kinyitod szemed, utánanézel, ámulva kérded: mi volt ez?

Mondd, hogy árvíz volt, álmodban elérte nyakadat
s mire azt hitted, megfulladsz benne, lassan leapadt.

Mondd, hogy hegyfok volt, szikla, ami mégse zuhant rád,
mondd, hogy a függöny nem nyílt szét, csak csapkodta szárnyát,

míg végre elrepült, madár volt, lásd, valóban
szép volt s elszállt, madár volt, nem csalódtam.

Nem csalódtam, nem csalódtál, bennem keringő lélek,
a távozó után nézel megkönnyebbülten. Félek,

még visszahívnád, teljesen szabad még nem vagy tőle.
Késő. A láthatár szélén nézd kis pont van belőle.
 

***
Devecseri Gábor

Őszibarackvirág

Őszibarackvirág
püspökszínű szirma
mintha álmaimra
szentbeszédet írna,
földi szentbeszédet,
eget nem hazudva,
sem égre, sem földre,
csak azt mondva újra
szép kenetes hangon,
hogy ami van, az van,
legyek áhítatos
minden pillanatban,
tiszteljem a létet,
élvezzem a szépet,
érezzek már minden
szóban szentbeszédet
s az eső zajában,
s a fűben, s a fában,
madarak tavaszi
barbár imájában
és az ő ünnepi
szirom-lilájában.

***
Devecseri Gábor

Csak

Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,

ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,

vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra tekintve, hozzá szót is találni,

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belemerülni

mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.

***

Kányádi Sándor

MÁJUSI SZELLŐ

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.

Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.

Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.

Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

***

Wass Albert

Én és az Isten

Nagy, nagy rémek űztek,
már mindent bejártam,
végső menedéknek
Istennél megálltam.

S lám az Isten nékem
sziklaszilárd vért lett,
Gond meg nem találhat,
Baj hozzám nem érhet,

Mert az Isten nékem,
míg másnak csak támasz,
Nekem menedékem,
végső menedékem!

Míg örömben jártam,
Nem lelém meg Istent.
Rá csak most találtam,
Hogy elveszték mindent.

Ilyenek vagyunk mi,
gyarló földi férgek,
úgy térünk csak Hozzád,
bánatok ha érnek,
szertekuszált álmok,
széttépett remények.

Rátaláltam én is
szörnyű, szörnyű búban,
Atyai szavára
Most, hogy rászorultam,
Nagyon rászorultam.

***

FRIEDRICH VON SCHLEGEL

Színjelkép

Hadd rakjon fehér oltárt a nemes kedv,
szórjon az ábránd bíborszínű lángot,
s a szerelmet középen ott találod,
hol zöldfényű tűzoszlopok remegnek;

barna fürtök mirtusszal elegyednek,
arany gyümölccsel áll eléd barátod,
húgok kötnek rád babér- s rózsaláncot,
gyermekek virágdíszben közelednek. -
Régi festőknek volt jámbor szokása
egy vonással értelmezni a képet,
a színek egyességét kiemelve;

e dal sem művel kevésbé merészet,
ha a költészet magvát magyarázza,
száz színt szórva az édes szerelemre.

Fordította: Kálnoky lászló

***

Heine

Mint egy virág, olyan vagy

Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szívemhez
a bánat közelít.

Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.

Ford.: Képes Géza

***

Áprily Lajos

Leánykökörcsin

Az est becsuk s egy fényes kéz kinyit,
mikor a nap a felhőtlen égre hág.
Becézem kelyhed érző bolyhait,
s tűnődve kérdem: Lélek vagy, virág?

***

Péteri Judit

Cseresznyék

Cseresznye-nász illatoz gondtalan,
Üde rózsaszínben ázik a szem,
De lehullnak egyszer az ifjúság szirmai,
S milljó gyermeket áld e szerelem.

Az ágvégen zöldellő komiszok
Egymástól takarják a tarka fényt,
Van akit sorstársa ránt magával ro(t)hadni,
És van kiből rigócsőr tép reményt.

Gördül a tavasz tova a nyárba,
Pirul mostanra pár csemete arc,
De fanyar még ajkadnak, ízük oly savanyú,
Nem érte őket zamatos kudarc.

Akadnak csonkok, tékozolt sarjak,
Lehullott, tépett kocsányról jövők,
Kiknek féreg lakmároz roppanó húsából,
Kiknek a permet sem hoz szebb jövőt.

A pasztell-színű, türkiz ég alatt,
Világom cseresznyefa-tetején,
Szemléli az elmúlást szomorú szemekkel
Pár vöröslő cseresznye-teremtmény.

Százszor is tündökölnek, ha csillan
Viaszos héjukra szállott langyos napsugár,
Ezerszer áznak Isteni könnyben,
Ha felhőknek serege szürkében szalutál.

Millió szélvihar tépi szárukat,
És megannyi régi seb szakad fel hirtelen,
A koravén cseresznyék zamatát
Szárnyak nélkül... Nem ízlelheti meg senki sem.

***

Steel

Maradj még!

Hiszem, hogy messze még a fáz-arcú tél,
a zúzmara szagú pirkadat, szemem
ma azúr-tavaid szépjébe merem,
szél-táncos érintésed bőrömön él.

Rózsaméz-hajnalok várnak karodban,
felhők lapulevele sem takarhat
árnyakba, és szirom színű szavakat
gyönyörködöm tarka mező-hangodban.

Karcsú nyírfák lombsúgásán ringatsz el,
maradj, hárs-édes ested ne vidd el!
Fátyol-aurád fényegű végtelen,

a csillag-tiszta éjek bársonya kell!
Szívem veled óceán-kékséget szel,
maradj még nyár, te megtalált édenem!

***

Rabindranath Tagore

Vak Leány

Egy vak leány jött a kertembe reggel
s virágfüzért adott, zöld levelekkel.

Én a virágot a nyakamba tettem
s könny csillogott föl mind a két szememben.

A lányt megcsókoltam, majd szóltam: "Áldott,
vak vagy te is, akárcsak a virágok.

Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál
és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál".

Fordította: Kosztolányi Dezső

***

Péteri Judit

Másképp hiszlek

Uram, értem én már a sorsom,
Felragyog bennem a fény,
Tudom, te látsz, őrized léptem,
És vársz rám az út végén.

Vad rímeket áldtál ajkamra,
tekintetembe reményt,
Hiszek hitetlenül magamban
s benned, gyarló emberként.

Építtethetsz százezer oltárt,
Vak híveknek templomot,
Én pimaszul, csakis Tehozzád,
Én magam imádkozok.

Mert szentély minden meghitt otthon,
És áldozat napra nap,
Hogy téged, Atyám, felleljelek,
Nem kell kereszt s nem kell pap.

Uram, értem én már a sorsom,
Tündököl bennem a fény,
Tudom, te látsz, őrized léptem,
Ott vagy szívem legmélyén...

***

Jékely Zoltán

Felismerés

Ha hevertél csillagos ég alatt,
háttal ezernyi tündöklő világnak,
s titokzatos hatalmú sugarak
bizsergették bolondítón a hátad,
alattad rózsás-lüktető kebel
parázslott fel-feldobbanón, mezítlen:
akkor tudod, s hited már nem vesz el,
akkor tudod, van Isten!

***

Szűcs István

Leszáll az est

Bíbor a tó vize, lám csillog az alkonyi fény
Regéket suttog a nád, szél szava hordja felém
Szökken a hal, a halász látja a vízkarikát
Bókoló fűzfa tövén fürdeni jött a najád
Eljön az esti homály, leszáll az éji sötét
Csillagok pettyezik már borzongó víz tükörét
Néha még félve kiált bíbic a káka tövén
Béke honol, ez a kincs, itt a világ peremén

***

Jékely Zoltán

Ametiszt éjszaka

Itt vagy, a szíved hevesen ver,
kattant a zár: ketten vagyunk,
akár az a két ősi ember,
kitől kaptuk lelkünk, agyunk.

Itt vagy, a szívem hevesen ver,
ketten vagyunk, kattant a zár –
mint ama két szép ősi ember,
kit bűnbeesés perce vár.

Szigetre úszunk, ring a bárka,
egy-két csapás, puhán kiköt;
belegázolunk a hinárba.
Jobb, ha lehúzod a cipőd.

Ametiszt-színű éjszakában
nem ismerünk mát, holnapot;
már mentás partot ér a lábam –
messze rúgom a csolnakot.

Testünkre huncut isten ontja
parázsló napja sugarát,
e négy fal itt a horizontja –
Ledobhatod minden ruhád!

***

Áprily Lajos

Téli reggel

Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
Nyitni fog, - nyitni fog, - nyitni fog!

Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta - milliárd!...

Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
- Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

***

Sztanka Pencseva

Boldogság

Fenn, sziklás hegyszegélyen,
hol éjjel a kék csillag is remeg,
a sziklaóriás kőtenyerében
eső után egy kis víz megrekedt.
Magányos víz,
nincs semmi, semmi haszna.
Fel sose kapja
csermely, hogy elvigye messze,
föld be nem issza
szomjas, kutató gyökerekbe.
Csak a csillag fog fürdeni benne,
míg a szél felszippantja,
mikor a naptól felizzik a szikla...
Kis víz magánya,
szomorúsága,
szívem azt kívánja,
csak egyszer szálljon melléd szomjas madár -
a legkisebb, a legcsúnyábbka bár...
És akkor
mint hajnalcsillag, felragyog magányod,
remegsz, mivel valaki rád hajolt,
hiszen szerény, szép sorsodat kivártad:
valakinek rád is szüksége volt.
És boldog lesz halálod.

/Ford.: Király Zoltán/

***

Szabó Lőrinc

Párbeszéd

Félek, Atyám - úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...
Ne félj, fiam - téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám - megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!...
Ne félj, fiam - megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?...
Ne félj, fiam - az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

***

Németi Anett

Az örök virág

Az erdőn tegnap átsuhant a szél,
feloldódtak a sűrű lábnyomok.
Hallhattam selyemlomb miként beszél,
míg zölddé változott

szemeimben a ködös világ,
s a tükrös tó vizén is megjelent
egy múlni vágyó szirmos kis virág;
és húzta lelkemet...

Kiolthatatlan bársony-illata
beférkőzött a test, s az ér közé;
megígérte: magával visz haza,
örök szirmok fölé.

A keskeny ösvény lépteim alatt
szűkülni kezdett, majd magába zárt,
s az elhamvadó vadrózsák alatt
megláttam a halált.

***

Szabó Lőrinc

Párbeszéd

Félek, Atyám - úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!...
Ne félj, fiam - téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám - megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!...
Ne félj, fiam - megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?...
Ne félj, fiam - az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

***

Reményik Sándor

Szappanbuborék

Valaki szappanbuborékot fúj,
Mindegy most, hogy Isten, vagy kisgyerek,
Világokat kelt életre a száj,
Mely szappanbuborékot ereget.

És szállnak, libegnek a fényes gömbök,
És szétpattannak - s elnyeli az ég. -
Egy szappanbuborék is egy világ,
S egy világ is egy szappanbuborék.

***

Kosztolányi Dezső

   Kávéval és kacajjal ...

Kávéval és kacajjal jő a reggel.
Hancúrozzunk, fiam,a sok gyerekkel.
Szájunkon ott az álom csókja még,
de hívogat a hópehely a jég,
rohanni könyvvel, ungon-berken által,
röpülni régi, szárnyas korcsolyákkal,
csiklandó mellel föl a vad
fagyot, tiporni az ifjú havat.
Hahó, előre, föl a gyermek-égig, szállj énvelem.
Új másikom, ki régit visszabűvölsz, kis reggelem.
Jer, hadd köszönjem néked, hogy enyém még az élet,
mert folytatódik és minden megújul tevéled. 

***

Őri István

Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden - mi itt nem - lelhető
ott vagyunk Isten is - világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök. . . -

Az álmokban így van mind -
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! Újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!

***

Lévay László

Szeresd a holnapot

Varázslatos e csöppnyi lét,
E félig kész világ.
Jó ha a rosszal összeér,
A rossz a jóra hág.

Bolondozunk és kergetőzünk,
Körülugráljuk magunk.
Elhiszünk minden dőre szót,
Hogy szépek, jók vagyunk.

Ne higgy a színes ábrándoknak,
Előbb - nézz majd körül.
Fakóvá lesz a csillogó,
S a légvár összedűl.

Szeresd a napot, s perceit,
Mert minden perc a holnapunk.
Örömből ritka pillanat,
Mit néha-néha elkapunk.

***

Lelkes Miklós

Virágok meséje

Ha virág mesél: szállnak színek, szárnyak, -
színes szárnyakon száll igaz varázslat.

Ha virág mesél: szétnyílik a tenger,
s lelkünkbe néz be tűnődő szemekkel.

Ha virág mesél: fák lehajló ága
tesz gyümölcsöt áttetsző üvegtálba.

Ha virág mesél: aranyfürtű gyermek
villant tükörből bűvös szőlőskertet,

s fülel levelek kékbejátszó árnya
a mese szélbe induló szavára.

Ha virág mesél: szirmok tánca lobban,
s e forgatagban minden évszak ott van:

habzó tavasz, nyár bíztatás, s az ősznek
hervadásán is virágok időznek.

Ha virág mesél: e mesében együtt
volt-útjaink, s egymás kezét keressük.

Hazug jelenből ha van kiút, erre
nem taníthat más, mint mesék szerelme.

Piros fényszirmú csillagom, te drága,
sebzett alkonyom egyetlen virága!

E hazug földön meghalok, de értem
ne sírj! Piros virágvarázsod értem.

Te csak vezesd, ki él még, tiszta égig:
piros mesék gyönyörűszép szívéig!

***

Hajnal Anna

Csontjaim alkotójához

Hol homorú és domború
egymásban fénylőn megforognak,
csont, forgó, boldog ízület,
kezed jegyei felragyognak.
Gyűrű és hold! egymásnak csillag,
te tetted hogy az édes szalag
a vonzás amely el nem lankad,
holtomig fog, hogy nem hagyhatlak,
amíg eszméletem forog.

S ha én kiköltözöm belőle,
abból aki most én vagyok;
romlásra, sötét sírba téve
még ezer évig lenn ragyog,
sötétben, csak neked ragyogva
mosolyog a mű, mit mosolyogva
felépítettél századokra,
formáltál szép komoly dologra,
hogy legyek, lásd vagyok!

A váz tiéd, s a lüktetés is
mely körülöltözteti lágyan,
hogy szirmokat bűvöl körébe
mint tavaszias melegágyban.
Lásd, örvendezek mosolyodnak,
fényeknek kik körüllobognak
s kit szántál rövid holnapoknak,
magamban örvendek nyomodnak,
vigyázlak és tiéd vagyok.

***

Hajnal Anna

Forrás mellett...

Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz
s kezemet hűsítve nevető ívekbe pendülsz,
fáradt szívem
zenéddel ringatod, lágyan pihen.

Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred
elfeledett emléke sok ilyen csendülő képnek,
gyermekkorom,
lendülő íveden visszaoson.

Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik
tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik
s lábamon át
zöld-mohás mederben siet tovább.

Felkelek partjáról, - hogy csillog minden a napban,
pedig már alkonyul - távolabb lenn a patakban
gyapjúmosók
éneke csattog mint távoli csók.

Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek,
a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének,
- itt vannak már,
parton a sok magas fűzfa kosár.

Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben,
szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben
amott az öreg
nézi a bíboros eget s vizet.

Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a síkon,
köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson
csillag ragyog,
be jó hogy most hazaindulhatok -

aludni - álmodni - mindig ha fáradt a lelkem,
gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem
s ki téged idéz
áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe simuló tündéri kéz.

***

Hajnal Anna

Mondd, mit adjak neked

Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak vissszalátok
a táj tied legyen.
Járj bennem úgy mint ismerős vidéken
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása
a tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehelését
érezzed arcodon,
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.
az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom
te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam
bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden ami bűn volt
mert neked vallhatom,
ítéletedre - vess el, avagy tarts meg -
magamat megadom

***

WASS ALBERT

ÁLOMTÜNDÉR

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

***

Babits Mihály

Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kút
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban, mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

***

Hárs Ernő

A tél betűi

A havas táj óriási irka,
varjakkal és fákkal teleírva.

A betűk a fák fekete rajza,
s a varjak, mint pontok, ülnek rajta.

Minden napnak más a kézvonása,
a betűket szélvihar cibálja.

Felrepülnek a pontok időnként,
hol széjjelebb sodródnak, hol összébb.

Majd a végén károgva leszállnak,
új értelmet adva az írásnak.

Sorait a tél ekképpen rója,
s fütyül rá, hogy van-e olvasója.

***

Áprily Lajos

Carpe diem

Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsúzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.
Carpe diem... Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszúbor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.

***