Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 5

pillang-f3k.jpg

 

Dsida Jenő

Kezemben tartom a szívedet

Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
Nem az a fontos, amit nagyképűen
egymásnak mondtunk és a világnak.
Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál,
ott megy utánunk, szereti a kis fekete
törtlábú macskát, akit meggyógyítottál.
A vén kofaasszony, akivel pár jó szót
szóltál, fehér kendőt lenget utánunk:
ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét.
Nézd, milyen piros sugarakkal,
piros örömmel vár minket a
messzeségek messzesége; kezemben
tartom a szívedet: melegedik, melegedik...

***

Reményik Sándor

Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -
Előbb elzárnám a láda fiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.  

***

Juhász Gyula

Hajnal

A tegnapot most váltja fel a holnap.
Sötéten silbakolnak még a fák.
Az út köves, házszegte pusztaság.
Utolsó fénye hull csillagoknak.

A karavánja jár e pusztaságnak.
Némán söpörnek. Ködbe vész a por.
Halk hamvazás dereng az ég alól.
A nap, a nap! Súgják a sanda árnyak.

És gyors ütemben ébredez a forma,
A szín, a hang- dóm és gyár büszke orma
Az égbe barnul, és dalolni kezd.

Harang és kürtszó szólal, a siket
Vak éjszakát riasztva hosszú hajjal.
Az élet fölzeng: itt a drága hajnal!

***

 Juhász Gyula

Fák

Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.

Az élet csöndje ez a béke,
A nyugalom e nagy tenyészet,
Örök erők szent szövedéke,
Lehullt levél én, elenyészek.

Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek fölmutatják.

***

Rónay György

Leltár

A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz;
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.

***

Dsida Jenő

Megbocsátod-é?

Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem? 

***

Rónai György

Verőfény

Se vágy, se láz, se láng: csak egy parányi
tisztaságot adj.
Villantsd felém egy illanó mosollyal
tisztaságodat.
Fénylő derűdből ez a lankadó szív
többet úgyse kér:
annyit csupán, amennyi könnyedén a
két szemedbe fér.
Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! -
semmi nem igaz,
csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát -
felém hajítasz.
Visszadobjam? - Forgatom és elejtem.
Játék, semmi más.
De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű
őszi ragyogás.

***

Dsida Jenő

  Álmot adsz...

Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbe veszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan simogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk. 

***

Dsida Jenő

Lángok

Izzik a tűzhely, ajtaja hajtva,
szökkenve sziszegnek a szikraszilánkok
álmokat űzve nézek a tűzbe: élnek a lángok
sírnak a lángok.
Élni ha fáj és sírni ha fáj
(van kívülük még, ó, ami fájna!)
vigaszt eregetve, szemünkbe meredve
itt van a kályha,
izzik a kályha.
Fáj neki égni, s kínja be régi!
méla varázsban ég a parázsa,
de mégsem akarja, hogy betakarja
lassú hunyása,
hamvadása.
Döbben a lelkünk tűz kihunyásán,
jégölű sír, amit ágynak a tél vet -
- Hintve virággal, szent olajággal
ha nincs is az élet,
kincs ez az élet.
Szikraszilánkként szökni szeretnék,
láng-szeretettel életet áldok,
s jövőt kibetűzve nézek a tűzbe:
élnek a lángok,
sírnak a lángok.  

***

Dsida Jenő

Rejtett értelmek

Ezer millió vágyam összehordtam,
de egy közöttük legkülönösebb:
Szeretnék bársony-süveget viselni,
mint szent, keleti, titkos mágusok,
vagy csillagászok ódon középkorban.

Most sokszor fogom rajta magamat,
hogy simogatom szobám asztalát:
- Kicsi jószág vagy, kopott vagy, kerek,
színed ében és jó terajtad írni -
de vaj' mi van e sok látszat alatt?

Mi van a színek, hangoknak mögötte
és van-e lelke barna zongorámnak?
Érzi-e, hogyha tíz ujjam tüzes
- s gondol-e rám, és mindegy-e neki:
fénylik, vagy a por vastagon befödte?

Mit siratnak a tarlott őszi fák
vajon meg fogom-e valaha tudni?
Megcsendülnek-e egykor soraimban
mindent-megmagyarázó lényegek,
rejtett értelmek, rejtett muzsikák?

... Barátaim, hős, páncélos vitézek,
megbocsátjátok, ha mágus leszek? -!
aki szelíden, félve kutatom
a mélyebb-látás bársony-süvegét
s húnyt pillán át is nagyon messze nézek...

***

Dsida Jenő

A rejtett igazi

Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.

Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.

Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?

Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?

***

Áprily Lajos

Ámulni még

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már - s itt volna már a végem? 

***

Várnai Zseni

Novemberi napsütés

Délben mégis győzött a napsugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.

S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.

Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.

Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,de mindig újra megcsodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre. 

***

Tamkó Sirató Károly

Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

***

Juhász Gyula

Temető

A hervadás bús pompájában áll most
A temető. Ó, mennyi szín, derű,
Fehér és lila őszi rózsatenger,
Mely hullámzik az enyészet szelére.

Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
Előtte zöld deszkából ácsolt apró
Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
Előttem a határtalan magyar táj.

E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
Mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.

E kicsi hant előtt, e nagy magányban
Megölelem az édes életet,
Mely ragyogást küld jeltelen sírokra
S virágözönt az ódon temetőkbe
S az őszi nap csókjával arcomon
Megindulok rózsásan, dalosan,
A boldog elmúlás víg vőlegénye. 

***

József Attila

Kép a tükörben

Hogyan volt, azt már nem tudom.
De mégis csak megláttam egyszer,
Bámultam rája nagy szemekkel.
Már régen volt, csak ezt tudom.

Néztem égve.
Arca, alakja tűztükörbe,
Szemembe rögződött örökre
S szívemre hajlott tündökölve.

Már régen volt. Nem is tudom.

***

József Attila

Gyöngy

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőlő, fürtösen,
s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfűzik
a bús földet díszítik.

Kezed csillag énnekem
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a szíveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
összefogva szíveink.

***

József Attila

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világítni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrű ereimben.
Szelíd fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

***

Gottfried Keller

Téli éj

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a hó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.

Fenn a vékony jégen álltam én,
örvénylett a víz vak mélye lenn,
s néztem ott a lányt, lengett felém
szép, fehérlő teste meztelen.

Láttam én, hogy felfelé figyel
és a jéglapot tapintva sír...
arcát már sosem felejtem el,
bennem él, míg el nem rejt a sír.

/Ford.: Radnóti Miklós/

***

Radnóti Miklós

Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
Alszik a pókháló közelében a légy a falon;
Csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
Alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
Kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
Alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
Alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
Fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben. 

***

Dsida Jenő

Őszi dal

Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta;
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj levélke
Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehullt a fátyol
Arról a titkos
Sejtett világról,
Ahonnan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is...

***

Benedek Elek

Dal a szeretetről

Hol ringott bölcsőd: palotában,
Vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
Itt vagy ott, egy az valójában,
Ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
Nézz a szemembe s úgy felelj meg:
Van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.

Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
Jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
Csöpp szeretetért én tengernyi
Szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
Be van temetve minden árok,
Mely embert s embert valaha
Egymástól elválaszt vala.

Ahol én járok, gazdag ember
Nincs, ámde szegényt sem találtok;
Kedve és tudás kit hova rendel,
Ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
Senki a másét nem áhítja:
Kinek munkán a tenyere,
Mindég puha a kenyere.

Ahol én járok, teste, lelke
Tiszta öregnek s ifjú népnek;
Nagy és kicsiny versenyre kelve
Munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
Szeretet itt a legfőbb törvény:
Egyetlen lánc, mely megmaradt - -
Nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

Szeretet lánca! Kössed egybe
Szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
Hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
Egymást szeresse, védje, ójja:
Naggyá ország csak így lehet - -
- Csudát művel a Szeretet.  

***

Áprily Lajos

Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák,
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsú váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

***

Várnai Zseni

Az alvó kertben

Csak halkan lépjél, Kedvesem,
a kerti úton nesztelen,
s hallgasd az édes őszi dalt,
ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga, hallga, Kedvesem,
levél zizeg ily kedvesen?
A szél susog, vagy lomb dalol?
Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,
az ősz suhan itt csendesen,
s ahova tündérujja ér,
aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,
talán mindezt csak álmodom?
A kert is alszik, Kedvesem,
most halkan lépjél, nesztelen.  

***

Váci Mihály

Ha érdemes - ha nem

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.

Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem
- de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, - ha nem!

***

Pósa Lajos

Ősszel

Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!

Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.

Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.

***

Gárdonyi Géza

Ültünk együtt

Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.

- Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?

Nem felelt, csak elmosolyodott.
Az Isten tudja, min gondolkodott.

***

Tóth Árpád

Esti kertben

Esti kertben ülünk
Hallgatag,
Csend csobog körülünk,
Halk patak,
Mint szomorú fűzfák szelíd domboldalban,
Halk patakra halkan
Hajlanak.

Fönt a szép ezüst ég
S hold lobog,
Istenem, leszünk még
Boldogok?
Kebleden a fejem:
Jó volna örökké ezen a kis dombon
Szívedet hallgatnom,
Hogy dobog.

***

KONSZTANTYIN FOFANOV

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
Az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései virágok
végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimennek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát evett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek – csupán hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes, szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem, se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

( Fordította: Lator László )

***

Dsida jenő

Nyitva áll az aranykapu

Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz.
Száraz kútak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.

Ezért nem szégyenlek beszélni magamról
és nem szégyenlek a világ dolgairól,
holott vak az én szemem és süket a fülem.

Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát.
Ismerjétek meg az aranykaput: nyitva áll
és kék patakok muzsikálnak a tövében.

Testvéreim,
Legyetek jók és szentek!
Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!

***

Gyökössy Endre

Virágok virága

Virágok virága,
Akácfa virága,
Nekem mindig kedves,
Nekem mindig drága.
Borulj friss-fehéren
Az egész világra!

Szórd be illatoddal!
A sok magyar házat,
Honnan az örömet
Elűzte a bánat,
Hol már a tűrésben
Fáradt az alázat.

Nevesd tele hittel
Szomorú szívünket,
Hadd érezzük újra,
Hogy az élet lüktet...
S boldog magyarokká
Gyógyíts meg bennünket!

***

Heinrich Heine

Holdezüstös hársvirágok

Holdezüstös hársvirágok
részeg illatot lehelnek,
fenn a légben és a lomb közt
fülemilék énekelnek.

Ugye, kedves, milyen jó a
hársak alján ülni, hogyha
lombjukat a telehold-fény
sugarasan átragyogja.

Nézd csak jól meg: szív alakja
van ennek a hárslevélnek,
hársfa alá a szeretők
oly szívesen azért ülnek.

De mondd, kedves, mért mosolyogsz
messze álmok rabja képpen,
mint akinek rejtett vágyak
ébredeznek már szívében.

Ó, bevallom neked, édes,
mire vágyom: azt kívánom,
hogy bundába burkolózva
üljünk, tarka, könnyű szánon,

szélkavarta hóviharban,
hangos csengők hangja szálljon,
úgy suhanjunk, úgy repüljünk
át a réten, át a tájon.

***

Rabindranath Tagore

Senki sem él örökké

Senki sem él örökké, testvér,
és semmi sem tart sokáig.
Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az egyetlen régi teher,
ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy költőnek sem kell
énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és meghal;
de annak, aki hordja a virágot,
nem kell érette örökre gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Jönnie kell egy teljes szünetnek,
hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet napestje felé hanyatlik,
hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A szerelmet el kell hívni játékától,
hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Sietünk leszakítani virágainkat,
nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti a vérünket, megfényesíti a szemünket,
hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

Nincs rá időnk, hogy valamit megragadjunk,
összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.

( Fordította: Áprily Lajos )

***

Puszta Sándor

Föloldozás

Kölyök holdacska ring
Pelyhes hóvirág
Megszépül fényében
Az egész világ
Megbékél a hó is
Nem hull csak lebeg
Alszik a fák karján
Mint egy kisgyerek

***

Babits Mihály

Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangú dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?

Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.

A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.

Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?

Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.

Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

***

 Babits Mihály

Őszi csengő

A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.

***

Puszta Sándor

Tócsák, füvecskék

Zöld áram szalad a fákban.
A virágok halk fényjelek.
A nap arany teknőjében
Fűzölddel tört fellegek.

A koldus lét Krőzussá vált.
Az égről hull a vakolat.
Kékbe-lobbant pocsolyákon
Úszkál egy, egy égdarab.

szétloccsan, hogy belelépek.
Csörren ezer új csöpp, kis ég,
Csillaggá gyúl, úgy kínálja
Fénynek széttört cserepét.

S a tócsákon, mik átverik
Lábad alatt a föld szívét,
Kék lyukakon, átvillog a
Földalatti, másik ég... 

***

Puszta Sándor

Immár ezüsten

Élő csillag fénylik bennem
Itt tüzesül a szívemben
A szívemből süt a csillag
Legendásan dúsan csillog

A szívem süt a szívemben
Csillagoknál fényesebben
Csillagos szép csillogásban
Mint a virág a virágban

Mint a remény a reményben
Mint a sugár a holdfényben
Aranyalma olyan éppen
Csüng a szívem közepében

Aranyalma ezüst őszben
Aranynál is tündöklőbben
Ha az élet virággal ver
Tele lesz sok fénylő verssel

Kivirágzik szívem ága
Aranyalma hull alája
Arany ezüst vers hull csöngve
Aki tudja szedje össze...

***

Puszta Sándor

Őszi graduale

szép
szeptemberi kék
az ég tündöklőn ragyog
egy jegenye pillekönnyedén
tartja még a Napot

valahol elvesztettem szívem
vagy nem is vesztettem el
a világ minden könnyével faggatom
remeg de nem felel

a dolgok nem sejtik mily nagyok
csak éppen vannak lengenek
mikor tudunk hozzájuk felnőni
értelmes nagykorú emberek

s mikor tudunk önmagunkon is túl
minden kor s tett megszüli hősét

az ősz úgy tartja a tájat valószínűtlen
szájában mint kuvasz most fialt kölykét

***

Puszta Sándor

Vasárnap

Aranybronz sugarak hullnak hajamba
s úgy öltöztet a nap fel, mint egykor anyám
öltöztetett hófehér gyolcsba,
mit maga mosott a szeme taván
az öröm kék lámpásai gyúltak,

fák levelén szagos a lágy levegő,
az ég ragyog, mint nagy lebegő,
kék lepedő, mi ráterül a fényre
s a pásztori sípból nevető
ujjongást csal elő
s pántlikaként lobog a szélbe,

szeretlek nyári vasárnap,
áldott, puha, ünnepi csend te,
mi elomolsz békén messzi harangok búgó dalába,
pacsirták rímeibe, alázattal lehajló kalászba,
szeretlek nyári vasárnap este,
diadalmas énekem bontom eléd

s téged is szeretlek izmos nyári nap, ki
fejem fölött pirosan,
lihegve vonod ekéd...

***

Puszta Sándor

 Valahol mindig süt a nap

Ünnep van megint
odakint
a cinkék és a verebek
eszik amit kiszórtam nekik
fél-reggelim s a kenyeret

egy jószívű ismeretlen úr
kegyosztó titkos óriás
vagyok
ki az üveg mögött áll
s szemük ferdén rámvigyáz
hóból kaparják vígan és
kis fejük szédülten forog
egyszerre pletyka fecsegés
zengő madártorok
a teraszom hol csend honolt
és én bámészkodok!

bámészkodok hány verset tudnak
hány rímet százféle zenét
dús patakká nő dagad lám
már az ajtóm küszöbét
emelgeti a muzsika
e bolond madár-dáridó
a pesszimista pinty pityeg
a cinke harsog, élni jó
s fényes érvvel szénfeketén
betetézi a rigó

fütty-tócsában állok térdig
mi befolyt a küszöb alatt
s dalolni kezd a szívem is
bolondul
mint a madarak!
próbálgatja rímeiket
és hinni, hogy szép a világ
biztos nekik van igazuk
tanulom e csacska filozófiát

egy ismeretlen messzi úr
nekünk is hint morzsákat és
szépséggel telik meg a föld
van öröm és van szenvedés
egy ismeretlen fényes úr
áll az üveg mögött
tetszik neki énekünk
és ha gyönyörködött
a dalunkban kegyesen int
a télből tavasz ront elő
lesz morzsa mag vígság megint
s napfénytől csillog
a tető!

arcom
az üvegre nyomom
igazatok van sok madár!
csak az a boldog aki itt
hozzátok iskolába jár.
a hegy felett vad tél borong
de éltek esttől reggelig
nincs gondotok mert tudjátok
a terasz újra megtelik

megtelik maggal dallal és
hiába vág a köd s a fagy
egy ismeretlen Úr figyel
s valahol mindig süt a nap...

***

Puszta Sándor

Szívemből száll

tenyeremből nő a fű
amit megsímogatok zöld lesz

szemeimből ragyogás
amire ránézek fényes

szívemből száll remegés
nyárfák ezüst levelébe

a nyár eliramlott elment elszállt
sötétben hagyott

szívem dalol a borbolyákon
vagy egy bokor angyal ott?

egy szál vörös dáliával
világítok még

fehér galamb brúkol vállaimon
harangozgat jöhet a tél

***

Kerecseny János

Az aradi tizenhárom

Döbbenet volt az ország lelke akkor,
Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
Vijjogva szállt a zord halálmadár,
Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
Sötétség lett úrrá e szent hazán,
Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon -
Az aradi Tizenhárom!.... 

***

Tűz Tamás

Nyugtalan szárnyakon

Így futnak át a surranó gyíkok
remegve, mint a tűz, de szabadon,
éjjel, midőn az omló csillagok
nászától zeng a végtelen vadon.

Kéken ismernék rád, csak égszín hold
alatt, mely, mint a szem dereng csupán,
de látni nem lát, mert már meglakolt
s nincs vágya már, csak a halál után.

Kéken, mert kék az űr s jól illik hozzád.
Ezt ölti rád az ég s ezt harmatozzák
az eszméletlen, szűzi hajnalok.

Határtalan szemedbe szállnak át majd
mint költöző és nyugtalan madárraj
a tengerek s a kéklő angyalok.

( részlet )

***

Jékely Zoltán

Ősz-köszöntő

Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.
Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató...
Vajon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?...
Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!

***

Lucian Blaga

A VERS
(Poezia)

A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged. 

***

Puszta Sándor

Bennünk fénylő csillag

sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni

a jóságot még ma
el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni

***

Puszta Sándor

Béke

Hajlik a hold arany ága
hold aranya a faágra
hajlik az ág a gyümölccsel
játszik a fény a szívemmel

Pilisekből jön az este
pár csillagot ejt szívemre
a szívemre, levelekre
teríti az őszi csendre

ráteríti a világra
csupa arany minden ága
csupa csend és csupa illat
a szívem meg csupa csillag

***

Lucian Blaga

  HEGYI TAVAK KÖZÖTT

Megpihenünk itt fenn a pázsiton,
testünkben egy kis fáradság maradt.
Hegyi tavak között vagyunk, s gyönyörködünk.
A nap leáldozott ezüstös nyugaton.

A kristály levegőben odafenn
a sziklák, a fenyők s hegyi tavak,
még azok is, melyek távoliak,
kirajzolódnak élesen.

Mily nagy a csend! Tiszták a vonalak!
Mintha látnók, hogy a hegyi tavakkal
közelednek felénk a csillagok,
hogy minket félúton fogadjanak.

Áprily Lajos fordítása

***

Lucian Blaga

TAVASZI TÜZEK

Sejtve már a völgy csodáit,
zeng az ág, és zeng a pázsit.
Tüzet látunk, máglya-kéket,
fákban rügy fájdalma ébred.

Zöldüléstől részegítve
kertben mi is éledünk.
Ennyi nagyságtól derítve
minden gondot elvetünk.

Újra szítjuk, mit feledtünk,
mit ruhánk rejt, érdekel.
Más vidék sejtői lettünk,
lelkünk arra vágyik el.

Merre az erőt gyanítjuk,
s leszünk mitikus csodák:
szemünk embermód kinyitjuk,
s kivirágzunk, mint a fák.

Áprily Lajos fordítása

***

Áprily Lajos

Őszi rigódal

Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán. -
Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,
rég hallgat búbosbanka- s gerleszó.
Ha pártaian s nem várja fészek-öl sem,
miért szól még a megtévedt rigó?
Tán június sugár-illúziója
remegett át a bíbor lomb felett,
s attól dalol a völgy révült rigója
ilyen évszak-tévesztő éneket.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,
köd ül a hangok túlfinom során,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,
egy álom-őszben, álom-fuvolán.
A hangja nem fog mámorral kitelni,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni,
mint az a révült, holdkóros rigó.

***

Dsida Jenő

Ősz

Mért van, hogy a szívem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,
Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak még egyszer jöjj el!

***

Gárdonyi Géza

Írás a Bibliába

– Az Újszövetség Könyve elé –

Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
„Ne félj: fogd a kezemet”

Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
Fal, – s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.  

***

Nagy Gáspár

A fény megérkezik

Itt vagyunk
és most már ez lesz az otthonunk
ez a berendezetten is ideiglenes világ
ahol
tapintható a föld a víz a nád
és a hegy
és a hegy tövén a kőkereszt
amint tapintja ízleli csókolja a fény
a valahonnan valahová utazó örök sugár
minden megszentelt évszak vándora
mely áthatol nappalon és éjszakán
átüt sziklán és márvány-palotán
bársonnyá simult
szívburkok falán
gyönyörű törvényeivel
irdogál
bizony mondom:
nagy fénnyel úgy irdogál
hogy kimondja csöndben önmagát
s mint ahogy a kivetett háló várni tud
a lélek Genezáreti taván
a tó és a tenger
az ígéret szerint türelmes
csitítja magát...
és a fény megérkezik akár
az ég komor felhőibe befűzött
arany-ezüst fonál
mint nagy tűk öltése nyomán
a különös nyári rianás
aki hallja már mindent tud
ott legbelül kivált
vakon is lélekbiztosan
helyettünk is szilárdan áll
és mégis hangtalan zokog
a ránk bízott remény
mert szemközt az árulás
útja kanyarog
az Olajfák hegyén
de itt de itt
mégis boldog voltam
ahogy Ágoston mondaná
moriebar vitaliter
megint megint
életre haldokoltam.  

***

Dsida Jenő

Rövid napló

Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
böjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.

 

***

Dsida Jenő

Ha valaki jönne.

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szirmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyem puha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

***

Garai Gábor

Szeptember

Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.

A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-

Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.

És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:

dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kívül-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.

***

Jékely Zoltán

Az álom útja

Egy álom indul lappantyú-szárnyon,
útjában holdfény, cseresznye-ág:
vén kút tükrében nézi magát,
hogy szép legyen, hogy Rád találjon.
Lám csak, az éj mindegyre újratermi
a nappal megkopott szárny hímporát!
Mihelyt a lélek a romtestből kivált:
tud még suhanni, a sorssal perelni!
Májusi kertek felett repülve
meglesi, mit rejt a szirmos bozót:
és lop virágot, fülemileszót,
s terhével alászáll
egy bársonyos ölbe!

***

Jékely Zoltán

Sóhajtás

Meghalok és sosem voltál enyém!
Megfoghatatlan vagy, mint az idő,
melynek síkos húsába még sosem
akaszthattam belé meleg kezem,
és illanó vagy, mint az esti fény,
mely eltűnik az erdők peremén.
Meghalok és sosem voltál enyém.

***

Jékely Zoltán

Az álmok elé

Mint a többi, ez a nap is elillant;
kicsiny kedvünk nagy zápor verte szét;
aludjunk hát, oltsátok el a villanyt,
hadd zúduljon ránk tengernyi sötét,
termő sötét, mint roppant mozivászon,
melyen tájak, arcok suhannak át
s melyben ébren kezdődik el az álom
s az ember hirtelen látja magát,
és sírni kezd, mert e sírás vigasztal
s valaki még meghallja és bejő,
egy-két szót szól síron túli malaszttal
s úgy tűnik el, hogy nem tudod, ki ő –
Nagy csend marad utána, csendek csendje,
melyből támadnak ritka dallamok,
fel-felzsongnak s elülnek rendre-rendre
s másukat csak sír-csendben hallhatod.
S aztán valami álombeli forgás
kezdődik s mintha zaj hallatszana,
valami hömpölygés, valami morgás,
mintha a földkerekség forgana.
S az űrből, csillagon túli magasból,
egyszerre nagy kerék forog feléd,
fából van-e, felhőből van-e, vasból?
Ráfja vörös, küllője, agya kék.
S akkor megszólalsz kínban-gyötrelemben,
bár a hangod nem hallja senki se:
valami botot adjatok kezembe!
Jön, jön s elüt az Idő Kereke.

***

Jékely Zoltán

Őszi nap csókja

Csókolj meg jobbról,
csókolj meg balról,
még utoljára, vén őszi nap;
mint egyszer rég, haldokló nagyanyámnak,
feléd tartom sápadt orcáimat.

Csak fényed csókol,
csak sejtem a csókod;
hová enyészett tüzes meleged?
De így is ajándék, mennybeli jóság:
szerelemből finomult szeretet.

***

Louise Labe

Köszöntve a visszatérő napot

Köszöntve a visszatérő napot,
fényt hoz a szellő, a lég tündökölhet,
s kelti álmából a vizet s a földet,
ki őrizte őket: azt, mert csacsog

halkan folyva, ezt, mert magára sok
bámulatos színű virágot ölthet.
Fát, madarat látunk csodatevőnek,
s felejt a sétáló bút, bánatot;

immár nimfák táncolnak száz bohóság
között, s a holdfényes füvet tapossák.
Jut-e számomra is jótétemény,

szellő, frissülök-e lágy fuvalomban?
Fordítsd napom arcát újból felém,
s szebb leszek, meglásd, mint valaha voltam.

Fordította: Kálnoky László

***

Sinka István

Napimádó

Állok fenn a hegyen
s bámulom
a hajnal tündöklő zászlaját,
a győzelmes, piros fényt,
ezt a száz ágra hasadó, roppant vérszín rubint.
És a sárga
köveket alattam oltárrá széntelem.
Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú,
napimádó táltos, aki
hószín palástomból a szívem
kitakarom és a mellemből a hegyre
vért csapolok a szent
felkelő nap elé:
az én népemért ... Csudát
csorgatok ma a fényes arcú napra:
Őseim énekét és vert ezüst kehelyből
az aratók szent dalát
tömjénezem felé.
És itt maradok az
ígéret szaváig, itt fenn a hegytetőn.
Mert jaj,
remegve csókol a szerelmes lányajak
és az anyák
mellére cseppentett
élet méze kihűl; a fák
meddőn zöldülnek ki
az én véreim földjén
s a barázdán besüpped
a remény kovásza, ó!
S amíg meglengetem
hószín palástomat
s a roppant kövekre forró vért locsolok, - a
felkelő nap fénye,
mint égi kegy szétterül;
rügyek pattannak szét és
zengő akkorddal búg a forrás orgonája:
a legtisztább zsoltár.
S a kőmágján
vakítón az ígéret fellobog.
Aranysarumat ekkor
felcsatolom és
indulok a hegyről le a
véreimhez
és viszek
a lányajkakra
lángerejű csókot,
az anyák mellére forró,
édes tejet, a fák
rostjaiba
gyümölcstermő erőt,
és viszek
az én véreim földjére
a bronzkarú aratóknak
millió, fénylő, tengernyi búzakalászt.

***

Sinka István

Himnusz az ősi Ister szent vízéhez

Keletről hoztam én eget, fényt
hangot, csillagot, formát,
és felépítettem belőle templomod ormát,
s roppant kapuidat
bevontam én arannyal,
te bő, örök ős-víz,
hogy hatalmasan és fényesen
ömölj el Tisia tündöklő arca előtt,
hol villogó fákat,
falukat s csudákat ölel a végtelen enyhe mező,
s ahol népem imája,
mint kéktüzű tömjénező aranycsészéje füstöl
s küld engemet tiszta
pihenő tükreid partja felé.

***

Sinka István 

Lázadnék értetek

A napot hoznám, a csillagot,
Csak jönnétek hát és kérdeznétek,
hogy miért jöttem, s hogy ki vagyok?
Csak jönnétek hát, mikor a hold süt,
jönnétek, mikor zeng a rét:
úgy állnék elétek magambízón,
mint az, akinek Isten
tűzzel áldja két kezét.

***

Charles Baudelaire

Esti harmónia

Közeleg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjénszagot;
járják az est legét a hangok s illatok;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!

Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...

Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

(Kálnoky László fordítása)

***

John Milton

Éva Ádámhoz

"Veled vagyok, s megszűnik az idő
s változó évszak, mind egyforma szép.
Édes a hajnal friss lehelete,
ha e gyönyörű tájon hinti szét
fénykévéit, s fű, fa, gyümölcs, virág
harmattól csillog; illatos a dús föld
könnyű zápor után; édes, ha jön
a szelíd este, majd a csöndes éj
komoly madárdallal, s a tiszta hold
s kísérete, az égi ékkövek.
De sem a hajnal friss lehelete,
se a korai madárdal, se kelő nap
e gyönyörű tájon, se harmatos
fű, fa, virág, se zápor hozta illat,
sem szelíd est, se komoly madárdal
csöndes éjjel, se séta holdas úton,
se csillagfény nem édes nélküled."

részlet  "Az Elveszett paradicsom"ból

Fordította: Kálnoky László

***

 Rózsa Dezső

Apróságok

Egy porszemben lásd meg a világot.
S egy szirmából érezd meg a legszebb virágot.
Egy percből tudd az óra lüktetését,
S egy magból hidd az ágak rügyezését.
A cseppben, mondják, ott lakik a tenger.
Hidd, hogy a gyermekből lesz egy igaz ember.
Hidd a jelenben az örök jövőt,
Hidd, és ne állj meg utadon a cél előtt!
A mezőben mindig ott lakik a távol.
A hitben mindig kezdet volt a jászol.
Az ész mégis ostromolja a kék eget,
És hiszi, hogy talán most megérti a lényeget,
De újra és újra megváltozik a már megtanult képlet,
S ami csúnya volt az mától kezdve szép lett.
Hisz, ahogy mi változunk, úgy változik az élet,
S mindig másként éljük meg ezt a csöppnyi létet.
Nézd az embert, mint egy örök egység,
Benne lakik a rút, de benne van a szépség.
Szemében ott a hit, s a reménytelenség,
Kezében ott a közel, de ott van a végtelenség!
A mából mindig tegnapot csinál a jelen,
De a holnapban ott lapul az örök végtelen.
A kérész a Tiszában mindig megmutatja magát,
Hát hidd, ember, hidd az örök csodát!

***

Gyóni Géza

Memento

Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak -
Hínár karokkal rája tapadnak...
S ha soká késel, majd nem találod.

Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irigy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.

A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odaadnak.

***

Pósa Lajos

Ősszel

Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!

Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag éléstára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.

Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.

***

Fjodor Tyutcsev

A szép őszi estében

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsány-rőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/

***

Tóth Árpád

A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rám nézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldusan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

***

Petőfi Sándor

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldell a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

***