Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 4

3366314888_40b5139f41.jpg

 

Steel

Maradj még!

Hiszem, hogy messze még a fáz-arcú tél,
a zúzmara szagú pirkadat, szemem
ma azúr-tavaid szépjébe merem,
szél-táncos érintésed bőrömön él.

Rózsaméz-hajnalok várnak karodban,
felhők lapulevele sem takarhat
árnyakba, és szirom színű szavakat
gyönyörködöm tarka mező-hangodban.

Karcsú nyírfák lombsúgásán ringatsz el,
maradj, hárs-édes ested ne vidd el!
Fátyol-aurád fényegű végtelen,

a csillag-tiszta éjek bársonya kell!
Szívem veled óceán-kékséget szel,
maradj még nyár, te megtalált édenem!

***

Arany János

KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET

Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!

***

Juhász Gyula

Kórus a Naphoz

Ragyogj le ránk áldott derűvel
Fények örök királya, Nap
A gond és bú felhőit űzd el
S mutasd meg tündöklőn magad!
Te vagy az élet érlelője,
Az aratás és szüret őre,
Áldás és békesség te vagy,
Ó Nap ragyogj le ránk s el ne hagyj!
Szent fényed égjen a szívekben,
Hogy mind eltűnjön a sötét
És boldog, büszke győzelemben
Vegyük át Földünk örökét.
Ragyogjon a tudás, művészet
És ünnepünk legyen az élet,
Ó Nap, te fénylő és meleg,
Uralkodjál e Föld felett!

***

Reményik Sándor

Egy virág úszik

Egy virág úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár,
Ősszel fogant, ugaron termett,
Nem tudja, mi a nyár,
Egy álom úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár.

Valaki állt egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Ez álomnak itt nincs otthona, háza -
És ez a virág túlon-túl fehér:
Az élet neki rút, s törékeny váza.

Ez az álom
Se másnak, se nekem ne fájjon,
Ne hulljon erre senki könnye
És hervadó szirmához mi sem érjen,
Még egy imakönyv se!

A virágot a folyóra bocsátom,
A szent, örök folyóra,
A tengerhez hadd vigye közelebb
Minden hullám és minden óra,
Lehullatom a szent, örök folyóra.

Tartsa meg öröknek az örök víz,
És viruljon a tenger közepén,
Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"

S úgy lőn.
A vándor ott maradt, a hídon állva,
És a virág - elment - az óceánba.

***

Budai Zolka

Egészen itt

Csak, ami fontos lüktet, dübörög, dobban,
egészen itt vagy a darabokban,
mint múlt a föld alatt, hol víz és olaj van
és a nyirkos csontok lassú robajban
süppednek túl egy centiméteren.
Az élet vagy és így az életem.

Megszűnt a csönd. Gondolatomban rezegnek
apró ujjai fáradt kezednek
és megérzem szíved szokatlan ritmusát,
ahogy iramlik rajta a titkos át,
mint ablakon az éjjeli árnyék.
Mintha lényedből valóra válnék.

Én beszéltem arról, mit sohasem láttam,
benne égsz minden cigarettámban,
az ünneplő ruhám vagy, lelkedet hordom,
munkát is adtál, már te vagy a dolgom,
és hozzád érek, hozzád van közöm.
Csak te vagy ott, mikor leöltözöm.

Annyira közel a tegnap és az újnak
még lámpái elhomályosulnak,
ha ölellek, mint lélegző testet a hit
és szorítom bizonytalanságait
ezernyi kis sötétkék erednek.
Egészen itt. Egészen. Szeretlek.

***

Jankovich Ferenc

Ha a hold ékes magasságban

Ha a hold ékes magasságban jár
s lágy arcaidban igéző bűbáj
mosolygása: mint tavaszban a táj -
Ki tudja még, a lélekben mi fáj?

Visszaidézni többé nincs ige...
de a megrándult arcok mindegyike
itt ég és fáj; hisz mennyi volt igaz
létünk csak itt? egy pillanat tavasz...

S arcomba míg a rezgő jázminvirág
kőtapogató sziromszárnya vág-
tán most szórják el a szélbe, hű barát,
fehérig izzott csontjaid porát;

Míg lágy kebellel felidéz egy táj,
ha a hold ékes magasságban jár:
s fehér illat, megannyi szellemszárny
között libegve jársz, te kedves árny -

Jő, mosolyodva, ki rég elcsitult,
ha fénylik a hold és az avarba hullt
vérolaj virágcseppje ha kigyúlt:
s megfényesül a jelentől a múlt.

Megédesül a múlttól a jelen.
Sz' mi volt az egész? Szirom-szerelem,
mint mikor nagy fák bő gyümölcsbe-halt
álmaikkal hizlalják az avart.

***

József Attila

 NEM EMEL FÖL

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

***

Babits Mihály

Nyár

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrű zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeges darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor színekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda:
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyűrűse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek, s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

***

Jankovich Ferenc

Invokáció

Ébredj fel, lelkem legjobb hangja,
a hajnalt vágyó éjszakán,
vesd magad lángolón egy dalba
s repülj tovább a dal szaván.
Ússzál a fellegekkel, fennen,
legyél,mint szellő s mint szélzúgás,
mint mennydörgés, hullám-zokogás…
Újuló ember új dalt kezdjen,
mint egy szép zengő fohászkodást,
mely mindenütt visszhangra talál.

Ébredj fel hát, ha éji percen
az óra, hajnalt hozva, üt;
ébredj fel, örvendezve, lelkem:
várnak rád, s hívnak mindenütt.
Úgy szállj fel, kékellő csillámok
szárnyain, hogy hagyd el magányod:
ott járj, hol a mindenség nagy
tündöklete vár,
ott járj, hol a szőke sugárok
fényzápora hív,
ott járj, mert csupa öröm vár ott:
a lét tündöklő boldogsága,
amitől megdobog a szív.

Ébredj fel, lelkem legjobb hangja,
ébredj fel, lelkem legjobb hangja,
e hajnalt vágyó éjszakán!
Vesd magad lángolón egy dalba
s repülj tovább a dal szaván.

***

Jankovich Ferenc

Nyugalom

Este van, nyugalom van.
Madárka dalol a lombban.
A hold, felhőhalomban,
aludni száll…

Ezernyi virágszemekkel,
hunyorgókkal, kékekkel,
néznek az orgonák…
De elnyílik már a kék
orgonavirág;
mint millió kereszt,
arccal hullik a földre.
Kerüld ki, ne tipord le.
Hulltában is virág.

Egy levélke, egy barna,
mint elszáradt szív,
zördült le az avarra.
Múltak emléke hív…
Várom a szél fújja félre,
nem lépek rá a levélre.

Elősiklik az égi fény,
megyek, hol minden fehér:
hol halk füvek közt, nesztelen,
mint az idő, siklik az ér.
A hullámoktól tükörcserepes
vízcsillogás,lenn, az égre repes.
Most állott be az éj.

***

 Jankovich Ferenc

Egy csepp öröm

Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol:
ha megkóstolom a nép szürke kortyát -
s az Asztalról még hullanak le morzsák,
míg hevül a vér s a szív zakatol...

Mélyből nézek a magasba, ahol
mint sírjából föllebbenő Lázárt -
megillet engem csokor és virágszál:
s szín-hó illata erembe hatol.

De míg áldoztat megosztott kenyér s bor -
ó, rezgő Szép, tekintetem reád száll,
kinek lágy rózsaszínben reng a véred -

Sudár alakod vállam alá férhet,
ropogós szűz, magammal összemérlek -
Vár egy csepp öröm, itt-ott, valahol.

***

JANKOVICH FERENC

Alvó szerelmesek

Te őrized átölelve
homlokomat, -
álom hull ránk, miként kertre
az alkonyat.

Csukódjatok, rámcsillanó
tekintetek,
ti gyöngyöző, ti pillanó
meleg szemek.

Fejünk alá lágy messzeség
karolt s amig
felettünk a csillagos ég
elillanik

SzÍved a kezemben dobog,
kis szád szögén
virágsziromnyi mosolyok
nyílnak felém

 ***

 Sanzsan

EGY HANG

Eső...szól, s hangja lemossa bánatom,
arcomra hűs csók-cseppek száza hullik;
én tisztulok meg, nem a tócsa, tudom,
de tükrében szenny helyett megláthatom
az eget, s hiszem már, hogy rajtam múlik.

Imát, ha mond megrendít halk fohásza,
s felizzít, ha olykor hevülten perel;
ő hitem élesztő csillag-kovásza,
eltévedt álmaim menedékháza,
s a helyes útra hangja visszaterel.

És ha hallom, ahogy szerelmet dalol,
a kétség múlttá lesz, eloszló köddé;
bársonyként érint, reménnyel átkarol,
áldott hangja szívem mélyére hatol
és nem bírok már nem szeretni többé.

***

Szakál Magdolna

Csak addig szeretlek

Csak addig...
míg tavaszt nyár követ,
míg visz a szél fátyolfelleget,
míg egyszer ébreszt a hajnal kék eget,
míg madár száll zöld erdők, magas hegyek felett,
míg szivárvány színe feszül eső után a tűnő horizontra fel,
míg folyók vize a hatalmas óceánban lassan megnyugvásra lel,
míg zuhatagok dübörgő dalára párafelhő lágy nesze felel,
míg viharba cikkcakkos, vad tüzet villám fénye rejt,
míg a hold sarlója hízik, s lesz jó kerek,
míg rét virága kever színeket,
míg őszi fagy jelzi a telet,
CSAK AMÍG... amíg
megengeded. 

***

Sajó Sándor

A magyar nyelv

Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.
Köszönöm édes anyanyelvem,
Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:
Sasfészket büszke álmaimnak
Szent magyarságom sziklaormán,
Turbékos hangú gerlefészket
Szerelmes lelkem lombos ágán
S hogy örömeim pipacsos mezőit
Pacsirtaszóval zengetted teli…

Ó, boldogító sokszavúság,
Te lélekbűvölő varázs:
Te gordonkázó szomorúság,
Vagy füttyös kedvű vigadás:
Te ezerszínű hangszivárvány
Egy kicsi kerek ég alatt:
Tanultalak egy élet árán
És kincsemmé tanultalak!
Te vagy az áhítat zenéje,
Szerelmes szív, ha csillagokba néz
S megcsordulsz, szívből ajkra érve,
Mint édes tiszta méz;
Te vagy a zengő őserő,
Ha keservekből törsz elő,
Mint bús igazság, szent harag,
S e búsan búgó szent kesergőt
Úgy zúgatják itt vizek, erdők,
Hogy magyarul visszhangzanak!

Ó, jártam én is messzi templomot;
Az Isten lelke ott is ott lobog,
De más, de szebb a hangja itt:
Ez árvaságos szűk határon
Jobban megértem és csodálom
A nagy mindenség titkait;
Itt hozzám minden magyarul beszél,
A földi hant, az égi csillag,
Az erdőn átzúgó vihar,
Fűszálra lengő röpke szél…
E hangok édes dallamán,
Még hallom, mit mond boldogult anyám,
S hiszem, mit kiskoromba’ hittem:
Ha ünnephangon szól az isten,
Az ő ajkán is magyar szó lebeg, -
Te zengsz a messzi égvilágon,
Hamupipőkés árvaságom,
Én féltett kincsem, anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy!

***

Áprily Lajos

Patakom

Ezerből egy kis ér maradt csupán,
de ha megduzzad hófutás után
s szilaj zúgását éjjel hallgatom:
benne zuhog, zúg ezer patakom.

***

 Váci Mihály

Hűség

Ha szereted magad azért,
mert az enyém vagy,
becsülöd tisztaságodért,
mely nekem fényt ad;

ha akarod, hogy büszke légy
magadra s joggal,
s magadig naponként felérj
tiszta homlokoddal;

ha akarod, hogy az maradj,
ki vagy - szemedben,
s nyitott szemmel nézhess - magad
magaddal szembe;
Ha önmagadhoz hű maradsz:
- hű énhozzám is;
maradj mindig az, aki vagy,
s a szívem már hisz.

***

DSIDA JENŐ

Nyáresti áhítat

Lépkedj vigyázva, kedves!
Míg mély varázsa tart
e percnek, ülj le mellém.
A csöndet ne zavard.

Az Úr mennydörög olykor,
máskor a suhogó
tölgyek holdfénybe rezgő
szavával suttogó,

máskor csókokba csattan
termő parancsa, majd
költők szájával szólal,
mikor a rím kihajt.

Most, hogy ily enyhületben,
mivel sem küszködőn
ülök a tiszta csendben,
a tiszta küszöbön:

egy kis tücsköt választott
s e cirpelésen át
beszél. Figyelj, figyelj csak!
Én értem a szavát.

***

Keresztury Dezső

Imádság békességért

 Ki lélek és test vagy mibennünk,
kit istenné, törvénnyé tettünk:
halottak élő hagyománya,
mag, fény a jövendő homályba: -

vadon veszejt, ijeszt a sárkány,
kereszten halsz, megégsz a máglyán,
s mind újra szebben, erősebben
születhetsz derék emberekben: -

légy bennünk játék, alkotó láz,
testvér-vágyból felépülő ház,
szív, igazság kényszerű harcban,
amit, ki küzd is tud tudatlan:

végzet, kegyelem, ihlet légy te,
tapasztalás, törvény beszéde: -
mit düh, vád, vérszomj ölt magára,
csak igaz lényed szörny visszája, -

igázza le bennünk hatalmad
indulatát a fenevadnak,
tedd urunkká isteni részed:
a teremteni bátor békességet.

***

Szabó Lőrinc

A tulsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszűnik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.

***

Ady Endre

Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

***

ADY ENDRE

A LELKEDDEL HÁLNI

Mit sarjú-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.

Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.

Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.

***

B.Radó Lili

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

***

 

 Toldalagi Pál

A legszebb ábránd

 

Hová merültél, milyen mélységekbe?
ha tudnám is, nem követhetnélek, de
nem szomorúan, nem kétségbeesve
gondolnék rád, a reménység belepne
zöld repkényével, és egy könnyű lepke
módjára körülszálldosna, lebegne
a legszebb ábránd, hogy mégis szeretsz te.

***

 

 Sárközi György

A szeretet himnusza

Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei közt botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyűszelű, szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén,
Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki eget fúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek
egymást!

Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!

***

Radnóti Miklós

Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.  

***

József Attila

MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakít,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

***

Áprily Lajos

Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.

***

Áprily Lajos

Csorgó

Az ér fűzfáin hogy virít a zöld szín!
Esett, de már egy kis folton derül.
Eső-gyöngyös, finom, fehér kökörcsin
s tüdőfű leng a forrásom körül.

Egy nyáron csákányozva felkutattam,
hogy merre nő s tágul az ér-torok,
és csőbe fogva kő közé rakattam
s a víz azóta kő-szájon csorog.

Én felszívódom földben és időben,
a versemből egy rím-szó sem marad,
de él az ösvény s csorgóm ontja bőven
a völgy felé a kristály-sugarat.

S mint most, derűs napokban arra csalja
a meg-meglankadt szőlőművelőt,
vagy gyúlt arccal leánya száll az aljba
és ő iszik csorgómból új erőt.

A drága hűst sokáig érzi szája,
testében is forrásom frisse van,
s fenn megpendül szőlőnyitó kapája:
új sorba vág dalolva és vígan.  

***

J. R. R. Tolkien : Mythopoeia

A fákat nézed, s így is nevezed,
mert a „fa" az „fa",
s „nőni" csak „nőni" lehet,
járod a világot, komoran lépkedsz,
a Tér bolygói közt ez az egy,
ahol Te élhetsz.
A „csillag" az „csillag",
gömbbe formált anyag,
mi precíz pályán halad
az Űr, a Minden felé.
Halva hullanak alá az atomok,
s egyre peregnek a pillanatok.

Az Akarat int, s mi meghajlunk mind.
így kell tennünk, bár nem értjük Őt.
Minden folyamatban, míg az Idő rohan,
Bizonytalan felé a sötét Kezdettől.
Mint teleírt papír, mindez olyan.
írás, mely számodra sohasem érthető.
Így születik formák végtelen sora,
van köztük komor, szép és kissé fura.
Mindegyik idegen, és egyformán távol
- szúnyog, ember, kő, nap - origópontjától.
Isten alkotta a kősziklát s a fákat,
a termő földet, a fénylő csillagtárgyat,
az embert, az érzőt, ki e földet tapodja,
kinek érzékeit fény és hang borzolja.

Tenger hulláma, a szél az ágak fölött,
tehén vánszorgása zöldellő fű között,
villámlás, mennydörgés és a madárdal:
sárból születik mind, él, azután meghal.
Minden nap bejegyezve - úgy, ahogyan kell,
agyunk szülötteit őrzi új s újabb jel.

Ám a fák csak akkor fák,
ha őket így látjuk s nevezzük,
hisz addig nem is volt nevük,
míg az emberek beszéde
bonyolultabb s finomabb nem lett -
olyan, mint távoli visszhang
s a világ halvány képe,
de nem írott mása
és nem is fényképe,
hanem megérzés, bírálat és nevetés,
azok válasza, kik megérzik az intést,
mely rokon a fa, állat és csillag
életével s halálával.
Szabadok, ámde mégis foglyok,
kik sötét zárkájukat aláásni kezdik,
míg megsejtett jövőjük elő nem tűnik
saját megélt élményeikből,
s lelkük végre kiszabadul
az Értelem börtönéből.
Hatalmas erő szabadult belőlük,
s visszafordulva tündéreket láttak,
kik a gondolat műhelyében
fényt és sötét éjszakákat
véstek-kovácsoltak,
s végül titkos árnyakkal
össze is fonták azokat.

Nem látja az a csillagot,
ki először nem veszi észre,
hogy ezüstből van mindahány,
s váratlanul lángba borul tán
mint virág - egy ősi dal hallatán,
melynek visszhangja rég fülünkbe
csendül még. Nincs égbolt, csak tér,
de a mítosz díszes sátort
s tündéreket von körénk.
Csak az anyaméh van, nincs Föld,
csak miből születtünk, az a miénk.

Az ember szíve nem hazug ugyan,
s bár tudása az egy Igaztól van,
Őt hiába keresi, sohasem leli.
Az Ember rég száműzve ugyan,
ámde soha el nem veszhetik.
Igaz, változni sem változik.
Kegyvesztett lett noha,
ám trónfosztott soha,
s őrzi még a rongyokat,
mik dicső múltra vallanak.
Az ember - félisten.
megtört fénynyaláb.
A rajta átjutó Fehér színét
temérdek árnyalatra
s végtelen sok változatra
bontja szét
az Élet formáit alkotva,
gondolatról gondolatra.
Bár a világ minden zugát
tündérekkel s manónéppel
telepíti képzeletünk,
Isteneket is teremtünk
a sötétből s a fényből.
Számukra házat építünk, nagyot,
s elültetjük a sárkányfaj-magot,
tudván, jogunk van hozzá,
akár helyesen, akár
rosszul cselekedtünk.
E jog még ma is tulajdonunk,
e végett létezünk, vagyunk,
s ez értelmében cselekszünk.
Hisz magunk is így születtünk.

Igen, vágyainkat teljesítő álmainkat
hasztalan szövögetjük,
hogy becsapjuk velük
amúgy is félénk szívünket,
s legyőzzük az undok Tényeket!
Honnan a vágy, honnan az erő,
hogy álmodjunk, s miért válik szét
benne a rossz és a szép?
Nem hasztalan minden vágy,
s nem mind felesleges,
hisz valóra válik megint
terveink szerint,
mert ami fáj, az mindig fáj,
s mit vágyunk, nem önmagáért akarjuk,
vagy azért, hogy küzdjünk
az Akarat ellen
vagy épp ellenkezőleg:
hogy alávessük magunkat,
mert mindkettő méltatlan volna.
A Gonoszról csak annyit tudunk:
bizonyos, hogy vanni van.

Áldott, ki félénk szívében,
s kit gyűlöl a Gonosz,
mely ott lapul a sötétben,
zárt kapuk védelmében.
Nem keresi a vitát,
négy fal védett zugát,
s bár kicsi és esendő,
ügyetlen kezével
új szövetet sző,
mit arannyal díszít
távoli nap, miben
reménykedett s hitt
a mozgó Árnyék alatt.

Áldott Noé népe, ki a bárkát építette,
a törékenyt s aprót, mit vihar közepette
kormányzott, s bár látomások gyűltek körülötte,
a hit kikötőjét vélte felsejleni előtte.

Áldottak a költők, kik révén e legendák
mindazt, mit nem láttunk, rímekbe foglalják.
Ők, kik el nem feledhették az Éjszakát,
hogy fussunk a közös örömtől, sohasem mondták,
a lótusz-sziget adta üdvösség elől,
onnan, hol a Kirké-csókról lemond
közülünk nem egy, s nem kél bolond
(és ott hamisítva, mesterkélten várja
kétszer is megcsaltak álnok csábítása).
A távolban láttak hát ilyen szigeteket,
majd ezeknél még sokkalta szebbeket,
ám résen legyen, ki hallja e történetet.
Látták a Halált, a végső vereséget,
ám nem hátráltak meg a kétségbeesésben.
A költő győzelem hírével pengeti lantját,
s legendája tüze élteti hallgatóját.
A dal fénye Jelenre s Múltra világított,
akár ragyogó nap, mit szem még sosem látott.

Én is velük énekelném,
hogyha tehetném,
a láthatatlant idézném,
s a húrokat pengetném,
a mélység hajósainak társa lennék,
kik keskeny palánkokat
a hegyoldalból hoztak,
s a távolba utaznék,
kalandra indulnék,
hisz tudom, van, ki már
túllépte a mesés Nyugat
felé eső határokat.
Ott ülnék a sok bolond közt,
kiket arra kérnek,
ugorjanak, siessenek,
s hozzák elő az aranyat,
legyen az bár szennyes s kevés.
Ők hozzák is szófogadón,
az aranyból érmet vernek
ős királyt, halvány arcmásút,
s a meseszép zászlók selymén
láthatatlan úr címerét látjuk.

Nem fogok a jövő majmával tartani,
legyen bár háta egyenes,
s ő maga homo sapiens.
Sötét mélység nyílik előtte, hisz
útja bizony errefelé visz,
már ha Isten kegyelméből valaha
vége szakad majd ennek az egésznek,
s nem örökké forog meddő útján
a nevét változtatva csupán.
Nem fogom szeretni a porlepte utat,
min ez a majom egyre csak halad,
s nem fogom leírni ezt meg őt,
az ő világa állandó, de benne
az írónak bizony nemigen van helye.
Nem hajlok meg a Vaskorona előtt,
ám nem hajítom el aranyjogaram se.

A Paradicsomban talán a szem meglátja,
- ha nem a végtelenül hosszú napot várja -
a fényben az Igaz tükörben megújuló mását.
Majd az Áldott Földre nézve tudni fogja,
hogy minden úgy van, ahogy van,
és mégis minden szabad.

A Megváltás semmit sem változtat,
ámde nem is rombol,
sem kertet gondozót,
sem kertet, sem gyermekét,
sem annak kedves játékszerét.
A Gonosz nem látja, mert ő nem lehet ott
azon a képen, mit Isten alkotott.
Nem lehet a tiszta forrás mentén,
s nem lehet a hangban, csak a zörej szintjén.
A Paradicsomban már nem látszik ferdének,
bár újat teremtenek, hazudni nem mernek.
Bizonyos, hogy akkor is teremteni fognak,
s a költők feje körül lángok is lobognak,
a hárfán ujjaik hibátlanul játszanak,
s mind Mind közül választhat majd társat.

(Fordította: Német Anikó

***

Prohászka Ottokár

Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.

***

Reményik Sándor

Reinkarnáció

Ha adsz nekem részt a feltámadásban,
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengettyűimmel dicsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.  

***

Gottfried Keller

Az idő áll

Az idő áll, nem fut tova,
mi vonulunk csak ott,
az idő karavánszeráj,
mi a zarándokok.

Se szín, se forma - alakot
is úgy nyer tőletek:
fel- s letűnéstek színtere,
porladó emberek.

Hajnali fény esőz: a nap
egy harmatcseppben ég:
egy perc is igazgyöngy lehet,
egy század buborék.

Az idő fehér pergamen,
és sose lesz teli,
ki-ki vérével írja, míg
az ár el nem nyeli.

Hozzád, te szépséget szülő,
csodát termő világ,
megírom én is a magam
szerelmes himnuszát!

Boldog vagyok: dús koszorúd
körén kinyílhatok -
hálából zengem fényedet,
forrást nem bolygatok.

/Ford.: Halasi Zoltán/

***

Gottfried Keller

Látod a kéklő távolon

Látod a kéklő távolon
derengő csillagot?
Örökidőkbe telt, amíg
fénye hozzád jutott!

Tán ezredévek óta már
az a csillag - hamu:
de ott a reszkető, szelíd
sugár: a hű tanú.

Így tükröz, csillag-másaként,
valót és látszatot,
szépséges lényed, kedvesem,
ha tested már halott!

/Ford.: Halasi Zoltán/

***

Balázs Béla

Tavasz volt

Piros este kertbe mentem.
Hervadt akácfürtre leltem.
Piros este haloványan
Azt is földről felemeltem.
Hát tavasz volt?

Hóvirágok. Első méhek,
Gesztenyefa-gyertyák égtek...
Hol kellett volna megállnom?
Egyszer először szólt ének
A mezőről.

Egyszer felriadtam. A hold
Idegen, nagy, eleven volt.
Denevér szállt el előtte.
Akkor az - az a tavasz volt,
S valaki várt.

Barna este kertben járok.
Talán valamire várok?
Vajon mostan mi múlik el
Holdak, dalok és virágok
Mögött rejtve?

***

Dsida Jenő

Genézis

A kozmosz nagyszerü, tüzcsóvájú, dohogó
teremtése ismétlődik bennem.
Dimenzió nélküli, lélekszerű, furcsa
tűzködök és gőzök gomolyognak
idebent.
Gomolyognak, forognak, pöfögnek
és keringenek veszettül
Nem látom a célt.

Néha kiválik egy kis ködgolyóbis,
forgásában amint sűrűsödik.
Forr, buborékos: éget.
Kivágom magamból külön bolygónak
és kicsinyég nagyon szépnek, nagyon melegnek
látom
és ilyen lesz belőle, mint ez itt
s az emberek messziről távcsövezve
Versnek keresztelik.

De a Törvények haladnak, nem állnak meg,
halódás jön a születés ősmelegére.
Rövid napok múltán, borzongószelű estén
kezembe veszem ezt a papírt,
meg sok más keringőt, teleszitáltat,
olvasom, megcsóválom a fejemet,
mosolygok, felnézek a holdra:
Milyen különös-idegen!
Milyen messze van!
Milyen hideg!

***

Nimród Laboda

Szavaid igaza

Még tanulgatom egyre szavaid igazát.
Lábad nyomát keresve a porban.
S ha fölém borultak téli éjszakák,
elrejtett kincsedért földig hajoltam.

Platánok csöndjét hoztam magammal.
Vércsék vijjogását - virrasztott éjeket,
ha ágyamra ült, mozdulatlan arccal,
hogy meg ne moccanjak - az emlékezet.

Csak bárkád ölében nyugszom el.
Tavad tükrében, hol álmodnak a fák,
s míg Benned kikötve partot nem érek -
még tanulgatom egyre szavaid igazát.

***

Tompa Mihály

Életem

Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.

Szürkületben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.

Ha néha-néha köd boronga tükörén,
Befátyolozva, mint hamuszínű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyílt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?

De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irígység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű súlyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.

Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zugásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő súlyos vala...!  

***

Babits Mihály

Ballada Írisz fátyoláról

Megjön a tavasz tarkasága:
fehér pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús muzsákba,
mikor
zöld köntösét cifrázza Írisz.

S megjön a nyárnak tarkasága:
poros utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága;
minden virág lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg szemét kinyitja Írisz.

S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Írisz.

Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Írisz.

***

Reményik Sándor

Álomhalász

Ma hold borong a végtelen felett.
Álomhalász - sajkám eloldom, -
S kivetem nyűtt hálómat: lelkemet.

Ma hold borong a végtelen felett.

A végtelen nekem mit tartogat?
Ezüsthalakat, aranyhalakat?
Örvénylő mélye mit ígér nekem?

Magam maradtam künn a tengeren.

A hold borong, a háló mintha telne
És mintha megfeszülne hangtalan', -
És mintha mondhatatlan súlyt emelne.

A hold borong, a háló mintha telne.

Borzongás fut át minden tagomon,
Szívembe nyilal metszőn, élesen:
Hogy vajjon van-e itt halászjogom?

Borzongás fut át minden tagomon.

Minek is hoztam nyűtt szívem' ide?
Az én szívem, s a végtelen szíve
Doboghatnak-e egy ütemre ketten?

Hálómmal ide mért is menekedtem?

Egy pillanat - a háló elszakad.
Hullámkézzel a mélység visszarántja
A tolvajtól az aranyhalakat.

A félig-fogott aranyhalakat.

***

Nagy Zoltán

Emeld szíved a csillagok fölé

Emeld szíved a csillagok fölé:
Szúnyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyúfellege
És énekel a csendnek csalogánya.
Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.
Szívünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul.
S a bánkódó, elcsüggedt, szomorú
Istennek nyújtsuk fel vigasztalásul.
Időnk lejár, nyíljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Míg szépséged átvillan a világon

***

Figyelemre méltó tanítások versben

Shri Mataji Nirmala Devi-től

Virággyermekeimnek

Haragszotok az életre,
Mint a kisgyerekek,
Kik elvesztették édesanyjukat a sötétben.
Durcásságotok kétségbeesést mutat
Eredménytelen utazásotok végén.
A Csúfságot viselitek magatokon, hogy felfedezzétek a Szépséget
Mindennek hamis nevet adtok az Igazság nevében.
Kimerítitek az érzelmeket, hogy megtöltsétek a Szeretet kelyhét.
Én édes gyermekeim, kedveseim,
Hogyan nyerhetitek el a békét, ha háborút viseltek
Magatokkal, létezésetekkel, az örömmel magával.
Elég volt a lemondás erőfeszítéséből,
A vigasztalás hamis maszkjából.
Most már pihenjetek meg a lótuszvirág szirmain
Kegyes Édesanyátok ölében.
Gyönyörű virágokkal ékesítem fel életeteket,
Örömteli illattal töltöm ki perceiteket
És felkenlek benneteket Isteni Szeretettel.
Most már nem bírom tovább a kínjaitokat!
Engedjétek, hogy befogadjalak benneteket az öröm óceánjába,
Hogy elvegyüljön létetek a Hatalmasabban,
Aki Valótok virágkelyhében mosolyog
És Aki titokzatosan rejtőzködve ugrat benneteket egész idő alatt
Legyetek tudatosak és rátaláltok, Ki
Minden idegszálatokat üdvözítő örömmel remegteti meg,
És fénnyel borítja be az egész Világmindenséget.

***

Dsida Jenő

Vers egy ághoz

Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, - bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy, -
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
úgyis elröppen, tudod eleve.

Te légy derüs példám, ha vakmerő
varjú telepszik rám és egyre fent ül,
míg szörnyű súlya földre teperő:

tudjam, hogy mégis elszáll s terhe mentül
alább nyomott, annál több az erő,
mellyel alázott ágam visszalendül.

***

Sanzsan

VALAKI

Tengerek, rónák és hegyek
Amerre jár, ott én megyek
Végtelen s örök, mint az ég
Átjár, mint felleget a lég

Himnusz Ő, némán dúdolom
Amit Ő mond, én gondolom
Szomorúságát én érzem
Mosolyát nézem, csak nézem

Ahogyan tanít, úgy élek
Amíg Ő vezet, nem félek
Mikor varázsol, én teszem
Ő az Igaz és én hiszem

***

Sanzsan

CSEND

Csillagokra néztem egyszer -
az a vonzás nem ereszt el.
Visz e csöndes, mély
hű remény:
csodát ígér a fény.

Hangja hívó szavam várja.
Ő a lelkem földi párja.
Ami rejtve még,
tudja rég:
nekem küldi az ég.

Valósággá lett az álom!
Megjövendölt boldogságom
mikor átölel,
ünnepel,
szemében ég a jel.

Benne hiszek. Nincsen kérdés.
Ez a tudat, ez az érzés
gyönyörű való.
Nem csaló.
A csöndet vállaló.

***

Halmai Tamás

Misztérium

Hunyorgó szívvel állni a napon.
A fejet fel-, a félelmet leszegve.
Mert misztérium minden alkalom,
és minden szépség: készenlét a szentre.

A déli napot még ma követi
a téli hold. Éber hitet az álom.
De szakadatlan játszik valaki
fénytestű fuvolákon,

s a fák törzsében angyalok
anyagtalan szíve dobog. 

***

Piro M. Péter

Hómesés szonett

Égben úgy születve, mint a csillagok,
libbenő fagyokban újra táncra vár:
régi képre festve egy darabka táj
és a Hold alatt fehér ezüst ragyog.

Részegen kering a háztetők felett
mind mi változó, de szemre mégse más,
és sosem lehet ma semmi oly csodás,
mint a hit, hogy ez nekünk a végtelen.

Milliónyi hópihén is van törvény.
Húzza mind a föld, az ősi nagy teher.
Már lecseng a szél, sóhajt a szép örvény,

csendre vált a rend, akármit is teszel,
míg az Isten az sétál... és néha még
hógolyót csinál, s nevetve dobja fel.

***

Piro M. Péter

Elkésett szonett - V.

Bevésve itt a tollamon: "Bogár"...
Arany betûk ezüst acél felett,
ez összeköt ma még, erõs fonál,
ha rám talál mosolyra nyílt szemed.

Ha rám talál, akár a méla hold,
talán csodásra szûr az õsi fény,
kiáradón virul mi néma volt,
s a menny uszálya újra földig ér.

A vers lobog: libegve élni kér,
a pille pillanatban ellebeg,
veled szeretne szépen égni még...

Ma újra suttogom szelíd neved,
de csendesen, miként e téli éj,
s puhán, ahogy csak én neveztelek.

***

Piro M. Péter

Őszi ajándékom

Egy fémízű, őszi reggelen,
a bronzok színében láttalak.
Régi fényeket hoztál nekem,
lágy tüzeket, míg feljött a nap.

Köröket rajzoltak a szélbe
a szürke madarak szárnyai,
pedig csak sóhajtottam: -Végre...
míg hulltak a fák rőt álmai.

Tudtam, hogy szeretni foglak úgy,
itt, a Juhász-féle ég alatt,
ahogy szereti a sötét út
nyáron: a kék délibábokat.

Éreztem, tartalak, míg lehet,
hogy elfoszló időmben, néha,
emlékeztessen bíbor jeled,
milyen a dal, ha a száj néma.

És tudtam azt is, szép kedvesem,
fehér fátylat majd a köd szemez
borostyán hajadra csendesen,
mikor engem rég... a tél temet.

***

Devecseri Gábor

Anyák napján, édesanyám...

Édesanyám, harmat voltam:
selyem rétre le is hulltam.
Virágokat nevelgettem,
hogy azután néked szedjem.
Harmat cseppje, eső szála,
könnyű fényt vont a szirmára.

Anyák napján, édesanyám:
ölelésed az én tanyám.
Az én tanyám: menedékem,
hozzád vezet boldog léptem.
Örömkönnyek szemedben. . .
Én ezért most, mondd, mit tettem?

Bokrétámat megkötöttem:
hímes csokor nőtt kezemben.
Virágos most a mi házunk,
anyák napján meg kell állnunk!
Meg kell állnunk, megpihennünk,
édesanyánk ünnepelnünk.

Könnyeidet nem hagyom:
gyorsan széllé változom!
Langyos szélből, arany ágból:
törülköző napsugárból:
Felszárítom könnyeidet,
arcodon csak mosoly lehet!

Mindig, mint a mai napon:
vígság legyen asztalodon!
Zenét hozok tenyeremben,
patak csobog énekemben.
Legszebb éjjel leszek álmod,
ahogy titokban kívánod:
künn a mezőn csikó szalad,
a patakban az aranyhalak.

***

Simek Valéria

Fényvetés

Kis markodból hull a
homok, kölyök szellő
hajadba túr. Cipőd
alatt virágzik a
gyerekkor rétje.
Hirtelen betört a tavasz...
Hintád repít, énekeddel
csalogatod a lepkét.
Visszatér többször is,
lengeti fehér foltos
selyem szárnyán a
nap melegét.
Fényvetés szemedben,
kiapadhatatlan mosoly
szádon.

***

 

Radnóti Miklós

 

Május

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

***

József Attila

ESZMÉLET

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagonokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Ím itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.