Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 3

spring_time_by_thailinh.jpg

 

Simek Valéria

Létezés

Harangoztak, s a kondulásban
táncoltak a hasasodó lombok.
Isten oldalán lépkedtem,
belékarolva lépcsőztem, mint a
gyermek, aki járni tanul.
Csillagközökből áradt felém
a létezés, s az átizzadt
ingem a szélben
szakadozott. Akadozó nyelven
dadogtam, alig mondhatón, hogy
a létezés magja körül van a
remény.

***
Simek Valéria

Hegyoldalon

Karóba kapaszkodva lépked
a hegyoldalon a csend.
Az eget nem hálózzák
seregélyek. Zöld kazlát
rakja a lomb. Százéves
árnyékok vetülnek felém.
A szőlők közt a boros pincék
homlokukat emelik a nap
felé. Az utak könnyként
elfolynak szemem alól.
A völgy zsenge zölddel
teleszórt ölében csorog
a délután.

***

Radnóti Miklós

Május

Szirom borzong a fán, lehull;
fehérlő illatokkal alkonyul.
A hegyről hűvös éj csorog,
lépkednek benne lombos fasorok.
Megbú a fázós kis meleg,
vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

***

Goethe

Májusi dal

A természet mind
fénylik feléd!
Villog a napfény!
Nevet a rét!

Már minden ágból
kitört a rügy,
minden bokorból
ezernyi fütty:

s árad a szívből
öröm, gyönyör.
Ó, kedv, vidámság,
Ó nap! Ó föld!

Ó szerelem! te
csupa arany
hajnali felhőm
ott magasan!

Fényed megáldja
a friss mezőt
s a földet elönti
szirom-ködöd.

Ó lány, leányka,
szeretlek én!
S te hogy szeretsz! Hogy
villansz felém!

Mint dalt pacsirta
s hajnalt szeret,
mint nyíló rózsa
üde szelet,

vérem tüzével
úgy vágylak én,
ki ifjúságot
öntesz belém,

s új dalra, táncra
kedvet adsz.
Szeress örökre
s boldog maradsz.

/Ford.: Hajnal Gábor/  

***

Szabó Lőrinc

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmúlt nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

***

Juhász Gyula

Magyar idill

Alkonyodik. Aranyos köd
Száll a földre. Szól a pásztor
Méla tülke. A lugasban
Oly sötét lesz a borostyán
És az égen szende búsan
Indul a hold kék mezőkre.
A napverte ablakokban
A muskátli újraéled
És a kertben harmatot sír
A verbéna. A csicsergő
Fecske mind ereszre röppen.
És a nap szelíd halállal
Elköszön a barna tájtól.
Esteledik. Most az élet
Mélyebb s tágabb a világ is.
Messze gyárnak búg a kürtje
És munkások andalognak
Hazafelé hűs homályban.
- Homlokomon csókod érzem
- Drága vendég, boldog ihlet
- És fölnézek áhítattal,
- Mint a gyermek, mint a táltos,
- Ázsiából ősi pásztor,
- Kerek égnek földerengő
- Első, halvány csillagára.

***

Kányádi Sándor

NOÉ BÁRKÁJA FELÉ

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet  

***

Babits Mihály

Sugár

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Ugy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dícsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom -
az mind nem él, az nem mozog...
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomul,
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.

***

Tóth Árpád

Az öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei...

***

Szabó Lőrinc

Tavasz

,,Mi az?'' - kérdezte Vén Rigó.
,,Tavasz'' - felelt a Nap.
,,Megjött?'' - kérdezte Vén Rigó.
,,Meg ám!'' - felelt a Nap.

,,Szeretsz?'' - kérdezte Vén Rigó.
,,Szeretlek!'' - szólt a Nap.
,,Akkor hát szép lesz a világ?''
,,Még szebb és boldogabb!''  

***

Szabó Lőrinc

Lelkeknek egysége

Ha tudott rólad, aki csókol, és
ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet,
s te beleköltözöl, édes kísértet,
és az idézett és aki idéz,
egymást növeli: lelkeknek mesés
egyessége ez, oly keveredések
tükörjátéka, amikkel az élet
máskor csak lopva s kényszerből igéz:
hűség s hűtlenség jajdul össze bennem
féltékeny és oldozó szeretetben
(kettőben három és három az egyben!)
s mint túlvilág kérdi a pillanat,
hogy ami még te, már az se te? - Vagy,
hogy ami nem te, még az is te vagy?

***

József Attila

Vágymagam a Hold alatt

Be jó az éjben bátoran menni,
Be jó az éjben egyedül lenni;
Bús tavaszi éjjel
S borúsan járni szerte-széjjel.

Ha a Hold szunnyad, szellő se rebben,
Virágok nyitnak elfeledetten,
Tüzes, tüskés rózsák,
Ölelik a Föld takaróját.

Elhaló hárfák titkos zenéje
(Ez éj a Ielkem örökös éje)
Hűs tavaszi éjjel
Sirat Valakit bús szeszéllyel.

Messze vidéken - ismerős tájon
Éjjel bolyongok. - Senki se szánjon!
Hisz ez az én kertem
S bűnhődnöm kell, mert nagyot mertem.

Belépni mertem,szétnézni benne:
Kóborgó Vágyam,ha nyugtot lelne!
Szelíd, csöndes éjjel.
S bolyongok benne szerte-széjjel.

***

SZABÓ LŐRINC:

ENYÉM VOLT S MÉGSE ENYÉM MA

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

***

Gárdonyi Géza

Ének a Holdhoz

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
köszöntelek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
tiéd az árny, a csöndesség, az álom.

Mikor az égnek kéklő magasságán
leomlik finom, ezüst fátyolod,
tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, az erdők milliárd virága
feléd fordítja illatos fejét:
a gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
s a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó néked tükröt tart remegve,
s te leemelve aranykoronád,
kibontod - reá jósággal nevetve -,
sugárzó hajad lengő sátorát.

A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle hársfa-lombra száll,
s elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
mindenki csupán mosolyogni lát.
Békeangyalként jársz a föld felett,
fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Miért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
az én szívem is tükröd, Égi Fény!
Te kedves jóság! Te tiszta igézet!
Mikor belépsz felhő-palotádba,
az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
a fűbe hajtja harmatos fejét.

***

Reményik Sándor

Az én békességem

Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -
Előbb elzárnám a láda fiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?

De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

***

Juhász Gyula

Hajnalban a naphoz

Én most szeretlek, mikor még az éjjel
Vert seregének árnya fut tova,
S csak a magányos és bús jegenyének
Szűz homlokán ég fényed mosolya.

Én most szeretlek, mikor szent keletnek
Mély tengerén ring arcod, az örök,
És sugaraid álmodón remegnek
A paloták és kalyibák fölött.

Még vár a hajnal, de az éj halott már,
Trillák csattognak lombon, bokron át,
Oly dús az ég keletre, mint az oltár,
Mely várja a nagy, ősi áldozást.

Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,
Fölkél vackáról ember és barom.
Én most szeretlek, és neved e dalban
Ezer madárral hadd magasztalom!

***

Juhász Gyula

Emberi hitvallás

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.

Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

***

Juhász Gyula

Most szépül meg...

Most szépül meg e szomorú élet,
Mikor a nyár elfárad ragyogni,
Engem várnak: őszi egek fénye
S őszi mezők későn virulói.

Hozzám akkor jön fájó vigasszal,
Ha már mindent elhagy a szerencse,
Ragyogjatok, őszi egek fénye,
Őszi öröm bánatos gerezdje!

Sátorom az átlátszó mennyország
Kéklő selyme csillagtakaróval,
Nászi fáklyám őszi egek fénye
S indulóm a mély erdei sóhaj.

Engem nem bánt a világi múlás,
Szép szerelmem a szelíd szeptember,
A bánatom őszi egek fénye,
Violán túl ragyogó színekkel!

***

Juhász Gyula

Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat! 

***

Radnóti Miklós

Az Égivándor dala...

Ha arcodat csillagfény melegíti,
űr hidege szívedet nem dermeszti meg,
s nem fáradsz el sohasem,
mert az Út kiszabja életed
a csillagok között,
az emberek között,
a sötétben,
a Fényben,
a szívekben,
a Létben,
s az Út vezet is,
mert az lett a dolga,
mit régen kiszabtak neki:
lábad alá bársonyt tenni,
lépéseid könnyen venni,
nap-melegben árnyat lelni,
s ha eljön az est
a csillagok között,
az emberek között,
és meg akarsz pihenni,
akkor bölcsőd lesz az Út,
hol gyermekként ringva
feleded a bút,
s bűvös álomban
homlokodra gyöngykoszorút
teszek,
gyengéden, szépen,
mint régen,
hogy bűvös álomban lásd,
kit nem láthatsz napvilágnál,
s előtte térdre omolj
és erőt kérj tőle, Életet,
hogy ha eljön a reggel,
tovább vándorolj,
mert utad szép és örök
a Tündér-fényű csillagok között.

***

Kányádi Sándor

Tavaszi tüzek láttán

Már lábadoznak, lobognak
a tavaszi tüzek.
A tavalyi lomb füstté szépül,
utolsót zizeg.

Pogány szertartás helye most
minden kert, berek.
Pogány gyönyörűséggel
áldoznak
az avart áldozó emberek.

Ilyen az ember!
Gyönyörűséggel rakja tűzre;
hisz avar! -
azt, amiben még úgy gyönyörködött
a tavaly.

Ó, be irigylem a csipke lángú
múltmáglya-rakókat én!
Avarom, tavalyom,
nem lenne jobb megválnom tőled
szépen, könnyedén?...

Nézem, nézem a tüzeket.
Csöndesen hazaballagok:
kertem nincs,
tüzet se gyújthatok.

***

Tóth Árpád

Ó, KÉK ÉS ZÖLD...

Ó, kék és zöld és arany ragyogás,
Illatok, gyanták, szél, forró sóhaj,
Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,
Piros lobogó szirmok s lebegő
Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.

Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!
Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő
Viráglángnyelvek, lebegő,
Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,
Izzó arany amely zuhogva dől
A napkéselte rések boldog sebén... 

***

Kányádi Sándor

Harmat a csillagon

Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tűnt el, amint érkezett.

***

Juhász Gyula

Az élet szonettje

...És minden alkony opálosan éled,
És minden hajnal szőkén rámkacag,
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!

És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, mi dalra méltó,
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.

Én nem fáradok el téged szeretni,
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed,

S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz, s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

***

Túrmezei Erzsébet:

Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.

***

Ady Endre

A Tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

***

Tüzes Bálint

Kicsi tény

ilyen egyszerű
ha elindultál
valaki
mindig látja hátadat
suhanc elismerőn
ráfüttyent s a szél
legyen bár jeges vagy tavaszi
pillanatra
megpihen
hajadban

***

 Tóth Árpád

Jól van ez így

Hogy miért vagyok többször szomorú,
Mint víg, ó, kedves, kár úgy számba venni,
Jól van ez így,
Lásd, kell szomorú embernek is lenni.

Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
S dússá érik az élet szenvedése,
Vak, ferde mag,
Mely mégis, mégis, istenek vetése.

S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
- Furcsa titok -
Ha jó időknek fénylőn süti napja.

Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm
Acélos fénye éppen őbelőle
Csillogna ki,
Ha ráhullt a könnyek meleg esője.

''Bánat'' - mondod, - de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?

Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassú szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára.

***

Dsida Jenő

Az én kérésem

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben
Immár tudom, hogy nem maradnak itt
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben
Az élet erre lassan megtanít

Mert mi az élet? Percek rohanása
Fagyos viharként száguld mindenik
Mögöttük sír a kertek pusztulása
S a rózsabokrot földig letörik

Illatos szirmok, zöldellő levélkék
A vihar szárnyán mindez elrepül
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég
Ott áll a kert siváran, egyedül

Én sem számítok semmi kegyelemre
Én felettem is végigzúg a szél
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél

Én készen állok minden fájdalomra
Nem hall ajkamról senki sem panaszt
De most szívemnek még egy vágya volna
S ha jó az Isten, meghallgatja azt

Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át
Ne várjon rájok elfásulva lelkem
Ne törjenek le minden rózsafát

Tépjék szirmait egyenként le, lassan
Mind külön fájjon, sajogjon nekem
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.

***

Petőfi Sándor

A hegyek közt

Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város... csak ugy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!...
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Úgy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szivek,
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Úgy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.

***
Wass Albert

A patak

Halkan susog a dombtetőn az erdő,
csókot hint a rózsás alkonyat,
tölgykoronás rengeteg ölén
halkan csobog, csobog a patak.

Talán elmélkedik. Talán nevet,
vagy sír benne egy elszakasztott húr,
csupán nekünk oly egyhangú e dal,
amint alant bársony-fövénybe túr.

Rajta libegve selymes barka száll,
ki tudja, honnan s mely vidékről jött.
Kicsinyke csolnak, merre, merre mész?
Mi csábít lent a ködfalak mögött?

Midőn a múltkor, szeptember felé,
fehér habok mély titkát kémlelém,
a víz felett titáni árnyalatban
libegve szállt egy elszáradt levél.

Akkor még ősz volt, most tavasz,
a kispatak vígan mesél.
Akkor dal helyett könny fakadt,
virágok helyett falevél...

Lágyan susog az esti szellő,
rózsákat hint az alkonyat,
tölgykoronás rengeteg ölén
halkan csobog, csobog a patak...

***

Wass Albert

Erek

Addig bújták a titkolódzó nádat
halkan lopódzva, mint a tolvajok,
míg egyszerre csak egymásra találtak.

Szellő osont
s a mozdulatlan jegenyék alatt
dalolva futott össze két patak,
habos, tajtékos, csengő ölelésre.

Sugár szakadt a dombok zöld fejére,
kökény-virágos volt völgy és hegyek,
s hol csábított a fűzek enyhe árnya
a szerelem lágy hangú csalogánya
dalolt egy csengő, forró éneket.

Az alkony-óriás fény-füvet kaszált,
bronz-színű domb felelt pacsirta szállt,
szívében már tavaszt zengett az ének.

A legszebb nóta mégis ott fakadt,
ahol két ér egymásba tévedt
halottra dermedt jegenyék alatt.

***

Juhász Gyula

Még egy bátor kiáltás

Minden nap új bánatokat hoz,
Új fátyolokat új sebekre,
Nagyon megbénult már a harcos
S kevés csillagot hoz az este.

Asszonyi csókok elmaradtak,
Férfi bátorság elinalt már,
Égető fénye már a napnak
S nincs pihenő az alkonyatnál.

Már himnuszt kezdeni bátorság,
Már ódát dalolni merészség,
Másé a hatalom, az ország,
Az indulás, a vágy, a készség.

De azért mégis, csak azért is,
Egy utolsó lángot bocsátok -
Egyszer még próbáljunk remélni,
Harsanjon még egy dal, egy átok.

Egy köszöntés kék zubbonyoknak,
Egy kézszorítás bús ökölnek,
Egy éljen a jövő harcoknak,
Egy csók az életszeretőknek!

Szürke hídján az elmúlásnak
Az élet mély vizébe nézek
És beledobok még egy rózsát
Azoknak, akik tovább élnek!

Beledobok még egy köszöntést
Azoknak, akik élni mernek,
Élni, akarni és letörni
S ó élet, végig hinni benned!

Ó élet, légy elnézőbb és jobb
Azokhoz, kik utánam jönnek,
Kiknek az izma még acélos
És rendet vágnak a jövőnek!

És rendet vágnak a jövőnek,
Mely alszik szürke takaróban,
A rám váró tavaszi rögben,
Az új csírákat akaróban!

***

Wass Albert

Tóparton

Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold...
S a nyári éjnek misztikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.

Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola...
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona...

Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált...

A daru elment... s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold...
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.

***

Wass Albert

Tavaszi séta

Meghódolok egy délutánra ma,
Szabadba vágyó nyughatatlan lélek.
Kedvedért egy röpke pillanatra,
A régi erdők bájkörébe lépek.

Elvetem ma ezt a szürke páncélt:
Közömböst, melyet bánatom rakott,
Ma lenge-leplű szellemöltözetben
Megyek dalolni régi csillagot.

Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét,
Ezüstös csermely boldogan nevet,
A nap tüzes sugárral hinti be,
A bárányfelhős, türkizkék eget.

Fuvallat támad, langyos, kellemes,
A barka-por arany felhőt havaz,
Tölgy-templomok orgonája zeng:
Ott áldozatra lobbant a tavasz.

Hívogat már a néma bükkfa-bolt
A mohos fákra, hogy leszállt a csend …
Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben
Egy fáradt lélek végre megpihent.

***

Wass Albert

A csend

Némán lopódzik, mint a tolvaj,
S szellő, ha rezzen, elszalad,
Meg-meglapulva, fáról-fára,
Vonul a bükkfa-bolt alatt.

Láthatatlan tündérkezekkel
Átfogja sápadt homlokom,
Megvigasztal pajkos mosollyal,
S gondolatként tovább oson.

Ma már várhatsz, te gyilkos élet,
Erdő-magányban maradok,
Nekem ma költő-marsot zengenek
A vadvirágos kardalok.

Ma megszűnt minden régi bánat,
Begyógyultak az új sebek.
Ma ünneplő tündér körömből
Örvény-fenékre nem megyek.

Hadd zengjenek a régi húrok,
Hegedűmből ma dal fakad...
Ott fent, a Csend-tündér lánya
Vonul a bükkfa-bolt alatt.

***

Wass Albert

Az életünk…

Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele...
az életünk egy furcsa kis mese.
Ami körülvesz, minden: színfalak.
Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak,
a fény, a rózsa, a dal, a babér,
ha majd kilépünk újra visszatér,
s új élet-színészeknek itt marad.
Ami körülvesz, minden: színfalak.
S vajon, ha majd, a halk függöny legördül,
s érezzük már a Csend leheletét,
elmondhatjuk a taps elé kiállva,
hogy nem játszottunk mi sem el hiába
e végzetes, csodálatos mesét? 

***

Dömötör Ilona

Hóvirág

Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.

Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.

Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.

Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.

***

Várnai Zseni

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

***

Juhász Gyula

Tavasz előtt

Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban
A felhőt nézem, mely violaszínben
Valami távol muzsikára ballag
Egy ismeretlen rétre, messze innen.

Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet,
Ki eljövendő, de még szunnyad egyet,
Most készül bársony és smaragd zekéje,
S a barna föld ölén dús haja serked.

Már néha sóhajtása száll, s nyomába
Fölneszel avar ágyáról az erdő,
S a jegenye, a komoly, ősi strázsa
Már tiszteleg felé, ki eljövendő.

***

Papp Erika

Mint a tulipánok

Szokatlan utakon járok,
mint a semmitmondó tulipánok,
illattalan lopom magam
a lelketekbe is minden szavam
az emberi meleg vágya,
amiért kínlódom, arra várva,
hogy egyszer szeretni fogtok
úgy ahogy vagyok s nem álmodoztok
soha semmi-semmi másról
csak egy illattalan tulipánról.

Minden új nyarat úgy várok,
mint reszkető kézben tulipánok
egy ház előtt, vagy fák között,
hol a szerelem üdén megkötött
az érkező kedves léptét.
De az én szerelmemre nincs mérték.
Várok. Nézem a köveket,
várom hogy majd önként eljöjjetek.
Mostantól már nem is fájok,
olyan vagyok, mint a tulipánok.

***

Juhász Gyula

Nincs halál

Múló világ felett
Örök csillagok élnek,
Hiába hullanak
Hervadt lombok, remények,
Mindig akar, szeret, dalol az élet!

Görögség napja, te,
Krisztusnak boldog álma,
Hiába roskadoz
Bús tegnap szürke mába,
Örökkön élsz az ég mély templomába.

Múló világ felett,
Tűnő nap temetőjén
Örökké fölragyog
Az isteni verőfény
És él a bennünk élő égi törvény.

***

Hepp Béla

Az vagy…

Nézlek. Kinn a csend alá szalad az est,
úgy remeg a fény az ablakon, ahogy
ujj varázsol húrra könnyű dallamot.
Régi sor kel dalra így: kenyér, s a test.

Ős szonett, „Az vagy nekem...”, bíborba fest
ágyamon egy csöppnyi láng, és hallgatod
ezt a sort, az vagy nekem... és az vagyok,
mondanám, amit kerestél, hogy szeresd.

Mégis hallgatok, talán a szó se kell,
most a csend, vörösben ingó gyertyafény
pillanatnyi bája köt, nem érdekel

vallomásom, vak sorokba font remény.
Nem tudom, szíved mi módon értem el,
vagy nekem, s maradj örökre az enyém.

***

Reményik Sándor

Pacsirta

A rét felett
Trillázva lebegett.
Emelkedett.
Alatta zöldesbarna folt:
Az erdő elveszett.
Dalolt, dalolt.
Úgy pazarolta magából a dalt,
Hogy mámorába szinte belehalt.
És mégis olyan üdén, könnyedén
Fakadt a dal belőle, mint a lomb
Nyírfatündérek karcsú ághegyén.

Lassan, nehezen, mint komor kolomp
Kondult a szívem - és eszméltem én:
Ez hát a dal, ez hát a költemény!
Ez a csattogó, büszke szárnyverés,
Ez a szárnyaló, friss emelkedés,
Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,
S hirdeti magát a széles világnak,
E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg
Zöld-arany zománcos erdők felett.
És akkor egyszerre belém nyilalt:
Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!
Sosem fakadt a lelkem könnyedén,
Mint rügy a nyírfatündérek kezén.
Csak puszta kézzel földet hasogattam,
Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,
S mikor a munkában elnehezedtem,
Fekete fenyők közé menekedtem,
Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -
Azután ismét vonatként robogtam,
Örvények szája felett szédelegtem,
Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.

Nem szálló darvak, - emelődaruk
Lendítették ki lelkemből a bút,
Az én világom a kohók világa,
Csákány csapása, pőröly zuhogása,
Gondolatok zenétlen muzsikája!
S most már hiába!
Hiába lebeg
A pici Mester a mező felett. -
A dalt, a könnyűt, a hívogatót,
A játszit, tündét, üdét, illanót
Nem tanulom már soha, soha meg! 

***

Bódai-Soós Judit

TÜKÖR - BARÁT

Egymáshoz szelídült lelkek vagyunk,
akik pár léptet együtt ballagunk,
amíg az utunk egy irányba visz, -
talán örökké, vagy csak holnapig.

Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;
lelked vendégül hozzám költözött,
s egy apró rezdülés, egy csendes hang
már énbelőlem is tebenned van.

Magam felé vezetsz, a mélybe le,
s ösvényt nyitok én is bensőd fele.
Egymásra néz szemünk, s tükörbe néz,
igaz tükröt tart két baráti kéz.

Látod bennem, mit én nem láthatok,
szememről oldasz minden hályogot,
s elém teszed szépítés nélkül azt,
mi lépteimben gátol, megakaszt.

Az önmegismerés tükre mutat
fájón valós, hosszú, nehéz utat,
mit végigjárni egymagunknak kell,
de estünkből barát keze emel.

***

Weöres Sándor

Kismadarak

Nyitottad az ablakot:
szállj be, napsugár!
Hogy csivogott-csattogott
rengeteg madár:

aranymálinkó, pirók,
feketerigó,
sármány, vörösbegy, kukó,
csíz, tavaszhivó,

pinty, királyka, őszapó,
volt vagy milliom,
elsorolni nevüket
én nem is birom.

Azt tudom csak: valahány
téged szeretett,
mikor szobád ablakát
nyitotta kezed,

behajolt egy lombos ág,
bimbós, eleven:
mind ott ültek gallyain,
aztán kezeden.

Fuvolázták nevedet
a kismadarak,
mind másként! Hát nem tudom,
hogy is hívjalak?  

***

Juhász Gyula

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen

***

FÉSŰS ÉVA

CSAK ENNYI

Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, Akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd .

***

József Attila

RÖG A RÖGHÖZ

Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap
a távol falujába ballagott.

Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,
a hamvas, égi templomablakot.

Fészkében ring a száz cikázó fecske,
szívemben minden mámoros szavad.

Reszket - mint ujjunk - mind a levelecske
és röghöz szorul a rög és tapad.

Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
minket a gyönge, friss vetés szeret.

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,
bennünk a föld barázdát rejteget.

Az est sötét báránya ballagóba,
feketébb hulló selyemgyapja már.

És szőke hajad mintha mező volna,
mit teljesen betölt a holdsugár. 

***

Novák Noémi

Harta, Dunánál

Öledben fekszem, félgömb
a világ. Barna-zöld árnyéknak
szélirányba hajló, hallgatag
fasor ad kócos koronát.
A görbe ágak közt nekibuzdul
a fény, s egész a vízig szalad.
Barna hullámokon szilánkokká
törik. A meder lustán dajkál
hatalmas halakat. Mohos-sötét
uszadék víz-nyalta foltja a
meleg homokban. Az ég-kéket
fehér oldja: orrot csiklandó,
habos kaszatok. Úgy rejtik
szemeim a képet, mint kölyök
- zseb száz kis kacatot. Most
egy vagyunk a parttal, egész-
ben a rész. Tán általad érzem
(halvány bizonyosság):
ma, én, itt - `honn vagyok...  

***

Jánosházy György 

Szememben hordom képedet

A képedet szemem mélyébe zártam,
hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem,
fénybe öltözve, édes napsugárban,
vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.

Az égre írja arcod fürge felhő,
langyos eső házfalra, hegyoromra,
futó patakra írja lanyha szellő,
vele köszönt a rózsa, a fa lombja.

A Mindenségbe van írva a képed,
betölti a világot és a lelkem,
számára ott szerény oltárt emeltem

napfényből és dalból, közel az éghez;
ha rámosolyog, e szomorú, tépett,
embertelen világ emberi, szép lesz.

***

Szabó Lőrinc

A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A
mindenség tündöklő titkaira,
arra, ami adat és gondolat
s ami csak villózik e név alatt,
a képre kint, a tükörképre bent,
s amit a tükör önmaga teremt.
A valóság üres kereteit
építgettem, mint méh a sejtjeit,
s vártam, amit majd a tapasztalat
gyűjt bele, a mézet, az igazat.
És gyúltak bennem álmok és csaták,
hitek próbái, pörök, kritikák,
szedtem magamban, okkal, oktalan,
ami jött, por, mag, pelyva, színarany:
száz éden zárult, nyílt száz új szezám,
s csak én maradtam igazi hazám,
én, a néző... Azt adja a világ,
amit belelát a kíváncsiság. 

***

Sass Sylvia

A lélek szerelme

Nem tudom merre lakik bennem a lélek.
Kíváncsi vagyok rá, mert tud valamit!

Ő az egyetlen, aki már eljövetelem előtt ismert,
S akkor is cipel a hátán, ha majd földi ruhám levetem.

Hát ő is társra vágyik? Keresi a hasonlót, a mélyet?

Minden jeled, minden rezdülésed ismerős.
Mint két játszadozó delfin, körbetáncoljuk egymást.
Incselkedve kergetőzünk, úton a végtelenbe.

***

Szabó Lőrinc

Nefelejcs

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszín hangját, néha meg én magam
súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szívem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hiszen úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

***

Sass Sylvia

A hajnal

Dereng valami.
Sejtem a létezést,
Az első neszek,
Madárrebbenés.
Felébredt a hajnal.
Frissen illatos, mint a ropogós kifli!
Bízom a reggel eljövetelében!
Hirtelen betoppant a fény.
Jázminédes ébredés.

***

Szabó Lőrinc

Hajnali Himnusz

A Nap! a Nap!

– Nézd, emeli már nagyságos homlokát
s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szíve… Lármás
zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
s a kavicsokkal-színes patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
erdő vagyok én, vér és csíra, élet: mi lenne nélkülem az Isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
harangok csendülő szíve? s a hajnali boldog cinege-dal?
– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
színek kacagása, szemed színe, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
a napot, a csöndet, a vért s a vidám mogyoróbokrokat.

***

Szabó Lőrinc

Őszi fák

Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
épp oly magas az ablakom:
az ablakot kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az újszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr, vagy öreg papír zörögsz,
ha szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyújtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vígan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele,-
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
ígér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.

***

Szabó Lőrinc 

Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
az úton csak vigyázva járhatunk, mert
a hajnali eső arany csigákat
vert le a fákról. Tisztább vonalakban
sorakoznak fel a távoli dombok
és mikor a lassan melegedő föld
a hajnal könnyét már visszalehellte:
oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
zenében úszik minden, mit a szem lát,
hogy e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik, karom ölelve nő a
kék láthatárba, mellem eke vérzi,
hangom a szél dala és az örök Nap
az én szemeimből nevet a földre.

***

Gérecz Attila

Pszt!

Szád ívén
kis fény
hajolt,
s ott fönt
kehelyt
emelt
a csönd,
mint szíveink
az égre,
a tó mint bor
kiforr
(a hold
ragyog!)
hullong
a lomb,
s lerogy
hajadra mint-
ha égne.
 

 

Maradj meg így,
amíg
szelíd
dalokba ring
az álmom...
A tóba lép
az ég,
hogy szép
szemedre színt
találjon.

Csillag
csillog
a habon.
Pszt! nagyon
szeretlek!

***

 

Gérecz Attila

A fény szeretője

(Ballada 8 sorban)

A lány a csúcsra néz, s a dőre
úgy véli: színarany.
“A fénynek nincs még szeretője”...
s köti szárnyát, ha van.
Köti szárnyát és lép előre
– lent zúg a mély Garam,
s pár vízcsepp visszahull a kőre,
hol eltűnt: nyomtalan!

***

Kányádi Sándor

Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

***

 

Gárdonyi Géza

Rózsa egy sírra...

Van egy ország, ahol nem tudja senki
mi a halál? Csak azt, hogy mi az élet?
Az óra ott tizenhárom betűt jár,
e szó betűit: Ö.R.Ö.K.K.É.V.A.L.Ó.S.Á.G.
Ez ország persze nem itt van e Földön:
fenn! fenn! Mi csak a porszemeit látjuk
amelyek olykor aláhullanak
A Végtelenség sötét tengerébe.
E porszemek a fényes csillagok.

A lelkek, akik itt éltek e Földön,
ott nyugosznak az ős-világosságban,
a szivárvány-szín lágy felhők ölén.
És mint az ember néz a hangya-népre,
úgy néznek ők reánk a magasságból.

Egyszer, hogy onnan lefelé méláznak,
megszólal egy, mély elbúsulás hangján:
- Álomkórságban szenved nemzetünk!
Leszállok én, és felköltöm szavammal!
És szól a másik: - Te felköltöd őket:
én is leszállok, és viszek magammal
lángot az égből a földi oltárra,
melyre ez van írva:SZABADSÁG.
Jogot e népnek! Ha kell, kardnak élén!
S függetlenséget! Ha kell, vérnek árán!
Legyen vihar, ha másképp nem lehet!
de majd a vihar villámcsattogását
termékenyítő zápor követi,
s a borulás után kisüt a nap.
Leszállok hát én, s leviszem nekik
Rákóczi összegöngyölt zászlaját!
S ha a nemzet kibontja ezt a zászlót,
leborulok a nagysága előtt!

Megrázkódik a harmadik lélek, s mond:
- Hej, én leszek a vihar mennydörgése!
Hej, én viszek zászlódra koszorút!
Leszállok én is lantommal közéjök,
s fölemelem a szívüket a porból!
S ahogy az Isten az eget teleszórta
a csillagoknak gyémántjaival,
úgy szórom én odalenn szerteszét
lelkem virágait a magyar földre!
S ha jő a napok legpirosabb napja,
s elsőt kondul az ország vészharangja,
én kiáltsam a zászlót fölragadva:
Talpra magyar! Fegyverrel ide mellém!
Ott essek el én a harc mezején!

És szóltak mások aggódón merengve:
- A harc után mint törött szárnyú sas
ül majd a nemzet fészke romjain.
A földi ember csak a jelent látja,
s az elcsüggedt csupán a veszteséget.
A halál fölszánt egy egész országot,
s magnak belé a hősök vére hull.
Érzik-e majd, hogy ez a mag kikél?
Érzik-e majd, hogy a távol jövőben
kivirágzik a mártírok szent fája?
A nemzet soká csak a romlást látja,
a gyászköntöst, a kormos falakat,
a láncokat, a börtönt, a bitófát,
s a nők és árvák harmatos szemét.
Bús-felleges lesz minden férfi-homlok.
Kinek keze simítja el a gondot?
Ki susog reményt a lankadt lelkeknek?
Ki hinti be a temetőt virággal?

S megszólal mélán egy negyedik lélek:
- Alászállok, és testet öltök én is.
Az én kezem simítsa el a gondot:
szívem legyen a rózsaszínű tükör,
amelyben lássák a jelent, s jövendőt.
Én csókolom meg a tépett zászlókat,
én hintem be a sírokat virággal,
én hordok napfényt lelkök borújába,
én festek tavaszt a holt, téli tájra.
Az leszek én, ami a délibáb
a puszták fáradt, bágyadt vándorának:
festek nekik tündér-ligeteket,
kék tavakat és fehér várakat,
s a könnyes szemű aluvók arcára
én festek majd mosolygó álmokat.
Kiemelem a romon ülő búsnak
az elsüllyedt világrész képeit,
más népeknek nagy élet-halál harcát,
hogy lásson nagyobb bút a magáénál.
S kiemelem az elsüllyedt századok
magyar múltját, dicső győzelmeit:
s a képzeletnek görögtűz-fényében
föltámasztom elporlott hőseit.
Hősöket festek, mindig hősöket!
minden rendű és minden rangú hőst!
akinek mindig minden sikerül!
s a fájdalmas szív balzsamcseppet érez,
és könnye közé mosoly is vegyül.
Festek reményt a reménytelennek!
Szabadságot a rabságba vetettnek!
Győzelmeket a láncolt kezűeknek!
Aranytermést a kifosztott nemzetnek!
S ha tőlük egykor én is távozom,
varázstükrömet e földön hagyom:
e földön hagyom lelkem álmait,
fantáziám színes lámpásait:
a tündérkincset, mely csupán azé,
akinek ragyog, akinek öröm.
És ezt a kincset el nem veheti
a magyartól az idegen köröm.

S a négy lélek egyenkint Földre szálla.

Az első fölrázta a nemzetet.
A második kardot adott kezébe.
A harmadik volt a vihar dörgése,
ki vissza is szállt a fergeteg szárnyán.
Te negyedik, te álmokat fakasztó
vigasztalónk, te édes szavú lélek!
velünk maradtál boldogító hosszan,
s ültettél nékünk, letarolt kertünkbe
messze-tündöklő aranyalmafát...

Új nap került egünkre, éltetőbb.
A vérmezőkön már zöld a vetés.
De még az éghatáron ott sötétlik
nyugat felől a bús kor fellege.
...Lassan fordul a század kereke!...
Te mégis láttad, mint enged a fagy,
miként kélt fel az alélt óriás,
mint építé fel omlott falait,
s miként nő, nődögél a nemzedéke...
Hisz te tanítád félszázadon át
három öltőjét szép magyar beszédre!
S jártál közöttünk álmodozó arccal,
jártál közöttünk szelíd égi ember,
s viselted fényes - töviskoszorúd.

----------------------------

Egy rózsát hoztam, egy szál sárga rózsát,
a sírodra, elköltözésed napján.

-----------------------------

Te álom-ember! Míg közöttünk éltél,
te magad is a rózsaszín tükörben
láttál mindent, mint nékünk mutatád.
Azért volt néked a rög is arany.
A békjó is hősöknek ékszere.
Az iszapos Tisza - áldott Nílus:
a kétfejű sas - kétfejű galamb:
a hárpia - megéltesedett angyal:
a vámpír - kebledre szállt pillangócska.
Szemed nem látta a rongyot, sarat,
ha látott benn egy selyemfonalat.
S tudom, ha e nap ránk-emlékezéssel
a magasból a sírodra lenézel,
itt sem a ráhányt vad köveket látod,
csupán a virágot.

***

 

Szakáll Magdolna

Tudod hogy...

félelmem elveszett
hit bennem a Csoda
vágylak rendületlen
halálig íriszed legyen
lelkem otthona
majd szeretlek csendben
árulás játék hazugság (a világ)
már mögöttem
s hiába nő a csillagfénytelen éj
sötét csupa-test ágakká foszlott fákról
hiába zizeg a tél
szerelmedhez bújok én hogy magaddal
a hajnalba is elvigyél

***

 

Bódai-Soós Judit

A könnyeken túl

Mosoly-kapukon lopja be magát
a tévedések közt botló remény,
karjában vágy pihen
csendjében költemény.

Ölében ringatja álmainkat
deres szívünkbe csókja csal tavaszt,
fényével simogat
és új hitet fakaszt.