Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 2.

2011.07.29

 

beautiful-heart-with-floral-ornament.jpg

 

Babits Mihály

Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje

szállna mellükbe - de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér

minden családot s törzseket.
Egyik karja az igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk
nem részes és úgy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.

***

Nadányi Zoltán

Így látlak

Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán alá foly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.
És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.

***

Reményik Sándor

Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre,
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodálatosabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled,
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.

***

JOHANN LUDWIG TIECK

ZÖLD ÁRNY TAKAR ITT

Zöld árny takar itt, puha este,
pihenj hát kedvesem el,
szél surran a fűbe zizegve,
hűsítve legyezget az este,
s hű szerelmem figyel.
Álmod ha mély,
halkan zsong majd az éj,
tiéd vagyok, ne félj.

Csitt, most ne zavarj, te vidám dal,
hol ő aluszik szelíden!
Elszunnyadt már a madárraj,
s nem harsan a légbe vidám dal,
hunyd hát le szemed, szívem.
Álmod ha mély,
míg leszáll az éj,
őrződ leszek, ne félj.

Altatót ti zúgjatok csak,
csermelyek, lágy dallamok!
Szép szerelmi mámoroknak
halk igéi, zsongjatok csak,
s könnyű álmot hozzatok.
Susogj, berek, mesélj,
aranyló méhraj, zöngicsélj,
s ringasd el őt, ha jő az éj.

Ford.: Csengery Kristóf

***

 Tóth Árpád

DERŰT DALOLNÉK...

Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,

Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál színekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte...

***

Károlyi Amy

Szó

Vannak csendek ,
mikor a percet
átüti a szó.
Nyiss ki ajtót és ablakot
Isten a látogató.
Hagyd minden dolgod,
a szóra figyelj.
Oly ritkán hallható.
Átömlik rajtad mint egy ölelés,
mikor Isten meglátogat,
Te vagy a hang,
a szó.

***

Kosztolányi Dezső

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

***

Mihai Eminescu

A TEGNAPOKKAL FOGY AZ ÉLET...

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap, mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkél valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan,
Úgy látod: mindig minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony lebeg;
Még a halál is csalfa látszat,
Úgy életünket őrzi meg.

Egy ős igazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Univerzum,
S a végtelen körül forog.

Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.

A csillogó és változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

Dsida Jenő fordítása

***

Komócsy József

A harangok szava

A tóparton, hol fűzek árnya
Borong a kék tükör felett -
Állok némán s mintha a mélyből
Hallanék csöndes éneket.

A harangok harmóniája
Magasztos dallá összecseng,
A fölmorajló hang lelkemben
Visszhangra kél, imába zeng.

A csöngettyűnek síró hangja,
Mint metsző, édes fájdalom -
Úgy átsivít, úgy átverődik
E magasztos, e szép dalon.

Majd mélabúsan búgva zendül
A nagy harangnak mély szava;
A tó megrendül hallatára,
Remeg a sziklák ércfala.

Ah, mennyi bú! ah, mennyi bánat
Zúg e hangokon szerteszét!
Ah, mennyi vigasz, bátorítás
Hallatja bennök énekét!

E dallamok magasztos szárnyán
Lelkem égig emelkedik,
Míg büszke szívem megalázva
Lehull a föld göröngyeig.

***

Dsida Jenő

Közeleg az emberfia

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az utat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sírunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

1929

***

Ady Endre

A nagyranőtt Krisztusok

Eső után a buja gombák
S mint Florencban a májusi virágok,
Úgy születnek szent garmadával
Mostanában az új és új világok.

A Bibliának egy világa
Milyen lassu, tétova kézzel készült
S ma egy-egy új világ mily készen
Ugrik ki terhes, tüzes emberészbül.

Bethlehem híres csillagának
Híre maradt csak, se hamva, sem üszke,
De ezernyi fényes csillagra
Az ember-agy lobogóját kitűzte.

Az Élet egy elgondolása,
Egy dal, melytől egy csúf óránk megszépült,
Teremtés volt a lelkeinkben,
Újra-újra egy-egy új világ épült.

Repülő, lármás gépmadárnak
Istenkisértő, bátor, büszke szárnya
Vallja: Emberé a teremtés
S Isten csak egy megócskult koronája.

S mert halhatunk bármelyik percben
S célunk mégis az örökkévalóság,
Minden igaz ember ezért hős
S az emberszívben van a legtöbb jóság.

Tömjénbűzös, gaz korszakokban,
Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben:
Akkor is az Emberben maradt meg
Egyedül és legtisztábban az Isten.

S az emberszívben mind tisztábbak,
Boldogabbak, kedvesebbek a lángok
S miket teremt a vágyó ember,
Egyre szebbek az új és új világok.

Egyre erősebb a nagy Szándék,
Hogy az Istent ne szavakban vitassák,
De adassék meg az Embernek
Itt a Földön minden szépség, igazság.

Egyre többen hisszük és valljuk:
Kenyér jár nekünk a ránk-dobált kőért
S nem-magunkért mind többen küzdünk:
A leendőkért, az ékes Jövőért.

Érezzük növekvő lelkünkben
A Lehetetlent legyőző hatalmat
S hogy egykor eggyé egyesülnek
Az új világok, az új birodalmak.

Egy lesz majd millió világból,
De ez az egy minden örömmel teljes
S ez a szegény Siralom-Völgye
Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz.

Kik most élünk, mink is örüljünk,
Bár utódinknak fog Mennyország jutni,
Ez a miénk sziveink által,
Bennünk ragyog, él, mert mi gondoltuk ki.

*

Karácsony van, Krisztusok járnak,
Nagy hadakban és nagyranőtt Krisztusok,
Zengjen a dalod, szent Forrongás
S te nagy Egy-Világ, zengjen a himnuszod.  

***

Juhász Gyula

Betlehem

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este,
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, édes bambino,
Kit csordapásztoroknak éneke
Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény.
És nem találtak más födélt az éjjel
A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Kit a komor Sibillák megígértek,
Kit a szelíd Vergilius jövendölt
S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Augustus Caesar birodalma elmúlt,
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol
Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
És hallgassátok meg az angyalok
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj
Ezerkilencszázhuszonhároméves
Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,
S gondoljatok rá holnap és minden áldott
Napján e múló életnek s legyen
A betlehemi énekből öröm,
A karácsonyi álomból valóság
És békessége már az embereknek!

***

Babits Mihály

ÁDVENTI KÖD

Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.

Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bújnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz
égi lovas
sötéten tartja,
míg egy kamasz
s víg turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az új tavasz.

S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?

És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?

És lesz-e még
Lángja elég
hevítni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?

Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.

Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek...

***

Babits Mihály

Ballada Irisz fátyoláról

Megjön a tavasz tarkasága:
fehér pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús muzsákba,
mikor
zöld köntösét cifrázza Irisz.

S megjön a nyárnak tarkasága:
poros utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága;
minden virág lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg szemét kinyitja Irisz.

S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Irisz.

Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Irisz.

***

Fésűs Éva

Tavaszi imádság

Ha sírdogálnak halkan a csatornák
és elcsöppen a télnek jégcsap-orra,
ha zöld ruhácskát adsz a sok bokorra,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Ne azt, ki mindig mosollyal melenget,
hanem a rossz-szavút, azt simogassam,
azt, aki bánt, vagy aki nevet rajtam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Ha felpattannak mind a fagybilincsek,
gyümölcsöt sejt az ágak reszketése,
ne járjak zsibbadt, téli szívvel én se,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam,
mert értük vagyok én, s ők vannak értem,
hogy szívünk kötelékeit megértsem,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

De ne csak itt, a szépség záporában,
és ne csak azt, kire kegyelmed árad,
hanem az elbúvókat és csúnyákat
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

A szép szavak szájamból mind kihullnak,
csak azt tudom: lelkem kívánja fényed,
Ki egyformán szeretsz galambot, férget,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

És adj világosságot is, hogy lássam,
ha tüskéik fonákján fájdalom van;
s hogy ítéletem durván ki ne mondjam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Mily együgyű dal! Cérnahangú ének!
De lásd, így bontogattam szét a vágyam,
mint a göröngy, lelkét egy hóvirágban:
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

***

Novalis – lelki énekek

ha ő bennem él,
s hűségéről, míg csak élek,
szívem többé le se tér:
szűnik szenvedésem,
s már csak öröm s áhítat a részem.
Ha ő az enyém lett,

nem kell más nekem;
híven vándorútra térek,
csak Uramat követem;
nem vágyom a tágabb,
ékes útra, menjen rajta más csak.
Ha ő az enyém lett,

vígan alszom el;
édes árja hű szívének
boldogítón átölel;
kedves kényszerével
mindent áthat és mindent megérlel.
Ha ő az enyém lett,

enyém, a világ:
fiaként a fényes égnek
tartom a Szűz fátyolát
áldott révületben -
s a föld többé nem riasztja lelkem.
Ahol ő enyém lett,

ott van otthonom;
ajándékát, mint beérett
örökrészem, úgy kapom,
és a tanítványok
hű körében testvérre találok.

***

 

Radnóti Miklós

Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

***

Váci Mihály

Szabadon

Mint ágak közt a szél,
csillagok közt a felhő,
úgy nőni önmagamban
kuszálva, mint az erdő,
szabadon össze-vissza,
sok millió irányba,
erdőnyi kitárt ággal
mindent ölelni vágyva,
minden csillagra ággal
mutatni, mint a gyermek,
minden szellőre sírni,
mint hogyha vihar ver meg;
eget ölelni milliárd
görcsös gallyal és vággyal,
s a földet átkarolni
gyökerek hálójával,
a zuhogó fényt inni
fuldokló levelekkel,
és vihart lélegezni,
sóhajtani kék reggelt,
kétfelől átölelni
a szorongó világot,
foganni benne, s nyitni
tőle fordult virágot,
itt gyökerezni: éhhel
fogózni friss húsába,
de minden rezdüléssel
valami másra vágyva.

***

Váci Mihály

 

Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rád nézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.

Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom.

És ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.

Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer úton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok.

Mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, a nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív – már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben – fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.

***

Dsida Jenő

 

Mosolygó, fáradt kívánság

Jó volna ilyen édes-álmosan
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, bíborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kín,
álmot súgna illatosan, ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám, haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

***

JOHANN LUDWIG TIECK

 

ŐSZI DAL

A rétnek szállt egy kismadár,
s akár a harsány napsugár,
zengett bűvös szavú dala:
Nagy ég! én is szállok tova,
el! el!
búcsúzni kell.
Hallgattam ezt a réti dalt,
oly boldog lettem s oly kihalt,
zord vígság, szép szomorúság
hullámzott a szívemen át:
te! te!
melyikbe halsz bele?
De látva, hull a sok levél,
így szóltam: Ó, az ősz, a tél!
S mint nyári fecske búcsút int,
akképp szerelmes vágyaink:
el! el!
ha a perc közel.
De visszatér a napsugár,
s zengett nyomán a kismadár
könnyes arcomra válaszul:
Ne hidd azt, hogy a vágy fakul,
ne! ne!
örök tavasz ígérete.

Fordította: Tandori Dezső

***

Garai Gábor

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága. 

***

Szergej Jeszenyin

Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

( Ford.: Rab Zsuzsa )

***

Péter Éva Erika

Tobozálmú fák

Égig érő fenyőfák, nyersselyem ösvény,
napsugár csókja pirulós pergamen,
heverünk a szőnyegvirág buja öblén,
mind kiknek a perc fontos, a lázas jelen.

Kristálytiszta patak- tükör, benne a szív
templomi csipkefodrot: másik szívet lát,
tobozálmú szép titok megfejtésre hív...
Fejted a fagyökerű hieroglifát...

Hűvös áramlat az erdőt megharapja,
az ég arcán elszürkült harag folyik szét,
ezüstlánc vetül rá az erdőkalapra,
vasfogú csattanás. Ránk omlik a sötét.

Én nem rettegek- két karod óvó sátor,
gyantás csókodban már elolvadt félelmem,
itt vagy e mozdulatban, örökké, mától,
fénycseppek ébrednek mogyorószemedben...

Teljesen eláztat a jégforró eső,
felhőmadarak szállnak - lebegő ruhák,
csokros a meleg, ártatlanul vétkező
buta két gyermek és a tobozálmú fák...

***

Halmai Tamás

Előtt

Égi kegyelem vagy földi varázslat,
hívják szentségnek, nevezik csodának,
édes boldogság, tökéletes béke,
a létezés gyönyörű menedéke,
innen nézve szerelem, onnan Isten,
hit a szavakban, csendesség a hitben;

bizonyosság előtti bizalom.
A történet megállt negyednapon.

***

Halmai Tamás

Boldog

Lépcsőkön, aki tiszta,
lépdel, a feladatnak
szentelt élettel hátán,
hátra sohase nézve,
boldog nap, azt gondolja
minden napról a boldog,
tiszta lépcsőn a lépő,
áldva az égi testvért,
a fák tetején járót,
az anyaságban szentek,
a kéz melegét őrzők,
a mosollyal gyógyítók,
a sorsot adni bátrak
szolgáló fejedelmét
a felfeslő világban,
a búcsútlan időben,
hol asszonyi erő kell
és hunyt szemű virágok
megtartani a művet
s jeles nyelveken szólni
sötét korban is, ékes
őrök helyett csodáról,
a felség néma földjén,
lépdel, a feladatnak
szentelt élettel hátán,
lépcsőkön, aki tiszta,
áldva az égi testvért,
akitől megáldottan
boldog nap, azt gondolja
minden napról a boldog.

***

Áprily Lajos

Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magashegyekre menj,
ahol kékebb, s ragyogóbb a menny.

A lelked csűr-szélességre tárd
és kéve számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éjjel is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.

***

Halmai Tamás

Az első rózsa

Ha írsz, a betű olyan szép legyen,
mint két halál között
a szerelem,

s anyagtalan, akár az első rózsa
fényekből kifeslő
absztrakciója.

Verset csak Isten olvas.
Törj el, hogy
meghajolhass.

***

Halmai Tamás

Misztérium

Hunyorgó szívvel állni a napon.
A fejet fel-, a félelmet leszegve.
Mert misztérium minden alkalom,
és minden szépség: készenlét a szentre.

A déli napot még ma követi
a téli hold. Éber hitet az álom.
De szakadatlan játszik valaki
fénytestű fuvolákon,

s a fák törzsében angyalok
anyagtalan szíve dobog.

***

Bagi László

Csak megyek

Csak megyek, bele a vakvilágba, az éjbe, arccal törve szélnek.
Kanyarog ösvényem. Mindhiába, hiszen az utak: összeérnek…
Otthonról jöttem és hazafelé tartok, csak nem tudom a helyet.
Nem az a lényeg, hogy keresem, hanem, hogy van, aki vezet…
Van itt egy út, lelkem rajta, lábam meg rúgja a kavicsokat,
Hullámzik az égbolt, figyelem a csillagfényű ladikokat,
Angyalok utaznak bennük, vigyáznak rám, s a szemükbe nézek.
Titkokat súgnak, de csak megyek tovább – nyelvükön nem értek.

Vagyok, aki vagyok, és Vagyok, csak néha fejjel a falnak,
Mert elhiszem azt, mit a vérből a vágyaim szavalnak…
Percekben és órákban élek, mikor a végtelen is az enyém,
És csak megyek, remélve, hogy valahol majd te futsz elém…
Csak megyek, talán ott melletted, s lehetek a fű, lehetek a fa,
Lehetek egy fuvallat, egy eldobott kő, tegnap, holnap, vagy a ma,
Árnyékod vagy a fény, és itt: e sorok között álmodom tovább,
Hogy a véletlen törvényszerűen fogja kézen az ember sorsát…
Csak megyek, s az úton - emlékek hajolnak ki egy ház ablakán,
Tűzvirág nyílik, bíborfényt rajzol az ég szunnyadó paplanján,
Onnan olvasom: Megpróbállak még, meg, legalább százszor,
De ha velem vagy, számíthatsz rám… Elkísérlek… Jó utat, vándor! 

***

Bagi László Hezekiah

Sóhajtó énekem...

Egyetlen pillanatba futnak az órák,
Egyetlen szóba olvad a valóság,
Egyetlen mosoly lett a nap,
Egyetlen név, mely mögött vagy.

Békesség fátyolát teríti rám hangod,
A gondolat: csak egy villanás,
Helyette érkezel...
A vidámság fényét rajzolja meg arcod,
Mosolyra nyílok, mert nincs ma más:
Lelkemben létezel...

Szerelem raboskodik szabad szívemben,
Magához húzó boldog örvény,
Mely Veled szép nekem...
Együtt az Úton, tisztán szóló Igenben,
Melyet segít az Áldott Törvény:
S Ég Veled, Ég velem...

Álmainkat együtt álmodjuk Kedvesem,
S most ragyogó csillagpor pereg...
Csókokban égj velem!...
És mindent megköszönve kérlek Istenem,
Tekintsen ránk Vigyázó Szemed!...
Így sóhajt énekem...

***

Babits Mihály

Csak egy kis méhe...

De jó ébredni fehér falak közt
madárszóra,
ahogyan engem már ma költött
a hajnalóra.

Nap néni oly szelíden mosolygott
az ablakra
éji viharnak könnyes emlékét
szárogatva.

De mint egy morcan kedélyes bátya
vastag hangja,
mordult be kintről az öregtemplom
morc harangja.

Egy kicsi méh meg beszorult valahogy
a szobába
s az egész szoba most zeng, mint egy zsongó
zeneláda.

Szeretnék sírni: olyan szép minden!
Korholj, bátya:
mért veszett bangó figyelmem annyi
csúnyaságra?

Mosolyogj, néne! Csak egy kis méhe
szállt lelkembe
s újra zeng lelkem - zsong, mintha örök
hangszer lenne.

***

Füst Milán

Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok,
Akár csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem,
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ívben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Így volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl,-
Egy kis derű is lám, mégicsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, -
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hírére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Így lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz. 

***

Babits Mihály

Ha nem vagy ellenállás…

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz,
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

***

Sanzsan

Két keselyű
 

Külön világ ez, az összetartozásé,

olyan hely, ahol csupán mi ketten éltünk,

és együtt bolyongtunk szép útvesztőiben,

s hogy elfogy az út elöttünk, néha féltünk.

Mégis kiálltunk a védtelen mezőre

Isten elé. Mást egymásért nem tehettünk.

Megáldott, lásd! Két angyalszárnyú keselyű,

a Sors és a Szerelem kőröz felettünk.

***

Kosztolányi Dezső

Beszélő boldogság

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

***

Egyed Emese

Szilencium

Ne gondolj többre: nincs messze az este,
ne kívánkozz a nincsbe, nem lehetbe,
hagyd kedvenc meséid egy csontra fogyni,
harag, halál ne bírjon véled, holmi
vadidegen ritmusok tőled messze
valóra váljanak, összhangba veszve:

keresd a hálaadás szavait.
Keretbe foglalt kívánságaid
emelkedjenek váratlan magasba.

Engedd, hogy Isten titkod kihallgassa.

***

Reményik Sándor 

Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.  

***

Mico Vlahovic

Ave Hungária

Keleten fölkelt hirtelen egy ország,
a széles Duna, a puszta, a hegység
visszhangozták az ifjúság szavát,
a pompásét, mely nem félt a haláltól.

Keleten fölkelt hirtelen egy ország,
s a rabok széttörték láncaikat,
szimbólumát a zsarnok hatalomnak-
s új barázdákat kezdtek szántani...

Tanúiként a rettentő nyomornak
halálraszántan jöttek odúikból elő
a fölkelők seregei:

S csattogott, mint tenger fölött a szél,
békés Hungária, hallatta hangját,
fegyverre most, Petőfi büszke népe,
munkások, katonák, egyetemisták,
diákok, föl mind és segítsetek!
Előre! Reszket már a vörös cárság!

Hurrá! A félelem árnyéka nélkül
veti magát a sáncokra a gyermek,
a hősi tettért vérével fizetve.
Hurrá! A bájos lányka, nem törődve
fiatal életével, mint a fecske
röppen föl már a harci barikádra.
Hurrá! Írók, diákok mindahányan,
kik viszitek a forradalmi zászlót!

Ave Hungária! A harci lárma
határaid fölött messzire szárnyalt,
szívébe mondhatatlan millióknak,
akik ma poklukban fuldokolnak,
föltámadásukat tőled remélve.

A földön ország így még föl nem dúlta
szívét a népeknek és nemzeteknek.
Új reménység jött itt, új gondolat:
hogy mindenkinek hozza, megmutassa,
miként szűnhet meg a gyűlölet mérge,
s mint győzhet a szeretet a szívekben,
a megértés miként fonhat át minket,
s hogy zenghet föl a Szabadság harangja.

Ave Hungária! Földühödt zsarnok
ágyútüzébe fulladt kiáltásod.
Nyugat hallgatott félig süketen csak,
s utolsó vészsikolyod belefulladt
a földübörgő tankok dörejébe:

Ave Hungária!
Éneked még ma is itt cseng fülemben,
a messzeségben tompán zúg a puszta,
s halottaid már békében pihennek...
De föltámadásod napja eljön!
A vörös körtánc nem tarthat örökké.
Zászlaját büszkén bontja ifjúságunk,
barát baráttal áll a barikádra,
s az emberiség mélyen meghajlik előtted.

(fordította: Sulyok Vince)  

***

Reményik Sándor

Egy lélek szállt

Egy lélek állt az Isten közelébe’
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a „miért”,
Mikor az Isten intett neki: „Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”
S szólt a lélek: „ Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagyom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!
”És szólt az Isten szigorún: „Elég!
A törvény ellen nincs lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!”
S az ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: „Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.
”S felelt az Úr:
„Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

***

Kányádi Sándor

Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,
a telet s az õszi
félelmet, hidd el,
szerelmünk levetkõzi.

Úgy állunk majd a fényben,
mint a virágzó ágak,
büszkén viseljük szégyen
nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,
útjaink beragyogja
hajdani szenvedésünk
virrasztó teleholdja.

***

Szathmáry György

Ébredés

Te ragyogtál ott fenn, a napban,
Szemed fénylett a kéklő égen
S éjjel a messze csillagokban;
Nem láttam szentebb fényt már régen.

Az éjszakai szellő-álom,
Ahogy lassan lelkemre szállott,
Suhogva-lassan angyalszárnyon
Elvitte tőlem a világot.

Szellő, ha szállt, levél, ha rezdült,
Előttem mindig csak te álltál,
Fehér sugár, s mámort adó, szent
Vágyakkal a szívemre szálltál.

S végül, hogy boldog, nagy hatalmad
Bennem is áldott lángot szított,
Hószínű álom, gyenge harmat,
Bársony két kezed megsimított.

A kezed hűvös boldogság volt,
Fény csorgott be az álom-résen:
A tavaszi nap fénye táncolt,
S madárdal volt az ébredésem.

***

Szathmáry György

Kaposvári - Szonett

Nagyon közel kell jutni, Istenem,
Mindenhez ami él, s ami halott.
Igazság s Szépség! Te vagy mindenem!
Szaglásom gyűjt ezernyi illatot.

Hogy abból, amit lát a két szemem,
S abból, amit a fülem hallhatott,
Összerakjam, túlnőve mindenen,
S egyszer kimondjam azt a Mondatot,

Ami megvan, csak meg kell majd keresni:
Fűben, virágban, emberben, viharban.
Meglesz, csak nem szabad kétségbeesni:
Alkotni kell! Ha nincs csend, így, a zajban!

És nem fáj majd, mikor eljő az estem,
Hogy nem találtam – fontos, hogy kerestem.

(VI.)

 Szathmáry György

Szonáta

Még van egynéhány zöld levél,
Bár jegesen süvölt a szél,
S olykor még lágy a napsugár,
Bár régen elmúlt már a nyár.
Még pár madár is énekel,
Bár tudják ők is; menni kell,
S én is tudom, hogy búcsúzás
E földi élet, semmi más.
De ez a búcsú gyönyörű;
Lepkék, virágok, jegygyűrű,
S ha messze száll is a tűnő
Idő, a csók, az esküvő;
E drága, múló képeket
Napfényből szőtt aranykeret
Ragyogja körbe, mint az ég
A sáros, álmos földtekét...
Még látom égszínű szemed,
Bár távolságok fátyla fed,
Még érzem bőröd illatát,
Bár szívemet kard járta át,
Sátorként rám borul hajad,
S ez mindörökre így marad!

***

Péter Éva Erika

Égig ölellek

Nézd: fátylat szakít a hold reám: éj-mese,
kisimult szögletek puha csend vánkoson;
s ha kavargó szikrák villáma átoson:
magamhoz emellek sarkvidék fényese,

ne hullj a semmibe... Ha a gondod simul,
mit enyémként félek, s míg tart a varázslat.
Mert őszbe hull minden, s engedlek is másnak
ha a fény elhamvad, a dübörgés csitul.

Búsongó jajaim addig szétterítem,
fátylas hold fölöttem, szőnyeged én lettem.
Magamba fonhatlak, titkom beléd rejtem,
hajammal hímezem, varrom össze szívem.

Égig felölellek, s utadra engedlek,
ahányszor visszahullsz: annyiszor szeretlek.

***

 Füle Lajos

Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörű szépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után ...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után ..
.

***

C.F.Meyer

Bőség

Elég, az nem elég! Légy üdvözölve
szép ősz! Gyümölcs terheljen minden ágat!
Némelyiken már roskadásig árad.
Az alma tompa nesszel hull a földre.

Elég, az nem elég! A lomb viháncol!
Leves barack ingerli szomjú szádat!
S a szőlőfürt körül részeg darázshad
"elég, az nem elég!" zümmögve táncol.

Elég, az nem elég! Hörpölve térdel
a költő-szellem vágyak kútja mellett,
és nem lehet a szív soha betellett:
elégedetlen mindig az eléggel!

/Ford.: Sárközi György/ 

***

Füst Milán - Őszi sötétség

EL INNEN, EL...

Az édes és végtelen tengeren,
Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket,
(Átjárja a lelket s lebegteti szél: -
Bástyákon is szabad lobogót ami lenget,)
S didergő szívet ahol napsütés melenget,
S a kiáltás hol úgy csapong a széllel, zöld, zuhogó vizeken ,
Mint könnyű rózsalevél...
...S zöld üveglapon ahol áramlik és úszik ,
Leng a magány, jár ragyogón, hidegen...
...S ahol este a napkorong
A kezdődő homályba zuhan s eltünik...

Az édes és végtelen tengeren,
Lobogj én lelkem, mint a kósza szél...
Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong
S hirdesd, hogy végbevitted, amit sors és szenvedély
E földön rádszabott. Leróttad tartozásodat
S csak magadat mulatni tombolsz még a tágas ég alatt,
Aztán indulj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel
S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz,
Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor
S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng...

Légy vendég köztük, láthatatlan,
Kósza szellem, mely tüzet
Keres, hogy megtisztúljon abban
S jóért jótettel fizet:
Éleszd a lángjaik
Pirosló szárnyait
S illesd szemök, hogy álmuk jó legyen...
S ott várj, amíg majd völgyön és hegyen
A végső pirkadat köszönt reád
S a végtelenbe virrad éjszakád.

***

Rónay György

EPILÓGUS

Ibolyaszálat leltél az avarban.
Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben
kékje.

Katicabogár baktat az országúton.
Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
gyepére.

Csillag csillog a harmatos füvön.
Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
hajolj le hozzá.

Bárányokra késeket köszörülnek.
Ne engedd!
A világ héja-karmában galamb sír.
Mentsd meg! 

***

Kovács I. József

Isten Tenyerén

Isten tenyerén fénysugár,
versvirágot nyíló lélek,
szikraeső, tűzrobbanás
vagyok… írok és nem félek.

Leírom vágyaid ember,
keserved és boldogságod,
tengergondomban is hittel
megfestem színes világod.

Árnyékkal és fénnyel megáldva,
fényjelekkel, szóvarázzsal
égek… égek, s újra égek,
nem törődöm elmúlással.

Fényélet… villanó varázs,
porból nőtt porszemnyi élet,
tűz vagyok én… fénylobogás,
mert Isten tenyerén élek.

***

Kaffka Margit

Litánia

Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta,
Mikor szivünkbe írta?

Ez puha, fehér párnám,
Min nem nyugodtam eddig.
Lelkem szép muzsikája
Mit nem hallottam eddig.
Bölcsességgel teljes könyv;
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm,
Szép, napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. -
Ó éjem, égem, kékem,
Te kedves-kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom.

"Szerelem"? - ezt már írtuk,
Prózába, versbe sírtuk.
Szerelem; olcsó szó ez:
Szerelem, - így ne hívjuk!

Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
- Kicsiny, fészkes madárkám;
Ideál, - szent, komoly, nagy;
Pajtásom, kedvesem vagy.

Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szóval-szívvel vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék;
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?

***

Kaffka Margit

Csend

Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
Ily csendről nem tudok.

De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka múlt idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
E csöndet ismerem.

***

Ady Endre

Vágyni,hogy szeretnék

Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.

Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.

***

Kaffka Margit

Fényben 

Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,
Hogy elmúlnak mind a derűs napok,
Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,
És ősz fejemmel magam maradok.

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,
A darvak búcsúzása idején
Ráérek majd jövők titkát keresni,
S borongva sírni emlékek ködén.

De ki töpreng édes tavaszi reggel
Fagyos pusztákon, hulló levélen,
Mikor csillámos, szőke napsugárral
Végigragyogja útját a jelen...

***

Kányádi Sándor

Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.

***

Rónay György

Himnusz a Boldogságos Szűzhöz

Halkan hull az őszi este harmata…
Harmatozd rám égi kedved, Mária.
Oszladozzék balga szívem bánata.
Te vigyázz rám, boldogságos Szűzanya.
Hogyha kővel megdobnak az emberek,
Szeljek nékik ízes búza-kenyeret.
Töltse be a lelkemet a szeretet.
Tiszta szívvel áldhassam szent Gyermeked.
Bánatok közt elvadultam. Légy szelíd
térítőm, hogy égi Atyánk fényeit
szeplőtlenül tükrözhessem, mint a víg
tengerszem a hajnal ifjú fényeit.
Gyermek-kedvvel ámuljak a fényeken,
Rózsa legyen tövisek közt életem,
piros rózsa, virágozzak ékesen.
Rózsakertek öntözője, légy velem.
Ellankasztó szárazságot messze űzz.
Égjek a szent szerelemben, mint a tűz,
égi Tűznek tűztestvére, kit derűs
kötelék a legfőbb Tűzzel összefűz.
Fáradtságban biztatásod el ne vedd.
Cirógasson langyos, puha tenyered.
Jó öledbe hajtva tikkadt fejemet,
megbékéljek mint a megvert kisgyerek.
Hogyha majd egy furcsa órán meghalok,
mint Fiadat úgy öleljen két karod.
Köszöntsenek örvendezve angyalok.
Fogadjon be országodba magzatod.
Amen.

***

Sík Sándor

Szeptemberi  lomb

Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!

Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!

***

Kosztolányi Dezső

A játék

A játék. Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek

***

Tóth Árpád

Isten oltó kése

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó - kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tiéd az én harcom
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád - fényű arcom.

***

Kormányos Sándor

Álmodni hív majd...

Szemünkben bíbor alkonyi fények
színeiben csillan még a nyár,
de szél járkál az avarba süppedt
fázósan hallgató léptek nyomán.

Dédelgetjük a fényt szemünkben
míg lassan mélyül az őszi homály,
néma szorongást hoznak a percek
ha ködbe borulva hallgat a táj.

Szívünkre nő ez a köd-takaró
zsongatva sok-sok téli mesét,
és álmodni hív majd minket a csend,
mely őrzi az őszök révületét.

***

Zsefy Zsanett

Szerelmem, Nyár...

Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
a moccanatlan fákon ülő dalt,
ha susogja vagy intim pillanatban
rád érinti, már az felkavar.

Mert a nyár idézi a Szerelem ízét,
vezet kapcson bíbelő` kezet,
hamis mosollyal vetkezi le ingét,
hogy észrevétlen mezítlen legyen.

A nyár tudja csak megmutatni arcod,
szemedben a földi színvarázst,
a Mindenséget, mit hordozol s míg alszom
elhiszem, hogy lesz még pirkadás.

Csak a nyár tudja őrizni a titkot:
az esték hűsét takargató fény
míg átölel a színek között itt-ott
lassan fáradt kékkel földet ér az ég.

***

Fésűs Éva

A lényeg

A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

***

Szabó Lőrinc

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.
.

***

Szabó Lőrinc

Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
zsálya, pipacs és margaréta -
Fényben füröszt ez a hajnali séta!

Ma kint aludtam a zöldben, és
láttam, a lelkem égbe vész
és csillag minden margaréta.

Ma kint aludtam a fák alatt:
a fehér felhő fönnakadt
istenhez vágyó álmaimban.

***

Péter Éva Erika

Tündérfátyol

A távolban egy tiszta tó,
hullámát simítja nyíló éj,
e békesség olyan nyugtató...
Megpihen itt a vándorló szél.

Hűs partcsendhez hajló álmodás,-
tavaszi hajnalt kibont e csend
és szivárványhídon ring tovább,
tündérfátylak között elmereng.

Zöld párnáin napszínű gyöngyök:
csodaszép, légies ékszerek,
ég-ejtett súlytalan göröngyök:
titkot hordozó Buddha-szemek.

A hajnalpírral arcomon pár
pillanatra szellővé váltam;
fényfátyol-áldás elért hozzám,
s Buddha-könnyét szemembe zártam...

2011. július 21.