Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szép versek 1.

green-vector-flower-ornament.jpg

 

Tóth Árpád

MA LELKEMET...

Ma lelkemet libegni bontom,
Mint zászlót zúgat szűzi szél,
Kitűzve büszke bástyaponton,
Magasra leng a horizonton,
És leng s ragyog és leng s zenél.

Ragyog és leng, mint drága kelme,
Melyet, ha duzzaszt tiszta lég,
Úgy csattog, mintha énekelne,
S mint nagy selyemszárny, égbe kelne,
S kék keblére zárná az ég.

***

Szabó Lőrinc

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmúlt nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
 A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.

***

Dóka György

A fű

És fölemelnek majd a csillagok.
Fekete lávaként tapad rám az Idő.
Halkuló mezőkön egy fűszál vagyok:
égre kiáltó és földig görnyedő.

Hozzám simul szálanként ezernyi társam,
selymes szavuk ringatja testemet,
gyökeremmel a lelkükig leástam
és mosolyukkal melegítettem szívemet

mikor rám törtek éjféli fagyok
s deres magányban fázott a határ.
Egyetlen fűszálként sok ezer vagyok,
ki fejét lehajtva tiszta fényre vár.

De fölemelnek majd a csillagok...
álom-mezőkön ringat el a szél;
most még
szélben reszkető fűszál vagyok:
harmatot könnyező, ki Örök Nyárról mesél.

***

Illyés Gyula

SZÁRNYAK

Madarak, madarak, madarak, madarak,
ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergésetek!

Hajnalodik már; dalolva jöttem a réteken át haza,
szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, a simogatás, szárny volt kedvesem keze.

Szárny volt a dal, szárny a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba,
már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára

a fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat
Harsant: áriák, tollak, gondolatok színes gomolya szállt az ég felé.

Oly ragyogó, győztes volt a rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent
Síkosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.

Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyútűz!
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!

Hej, micsoda tömjéntartó szívem! - villant félálomban nézvén e szép szárnyalást,
a szőlő lelke ez, a szőlőhegyekké, álmaim kékes lebbenése, égi

Vízcsobogás e zaj! - Miért siratni hát a múló ifjúságot?
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.

***

Angelisz Irini

Fénytenger

Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
Egy boldogságsugarat küldesz a földre?

Tudod-e, hogy amikor boldog vagy,
A körülötted élők is boldogok lesznek?

Tudod-e, hogy kis csillagszikraként azért jöttél
A földre, hogy megtanulj világítani?

És amikor már fénylő színekben pompázol,
Világítani tanítod a többieket?

Tudod-e, amikor boldog vagy, a Te fény-
Sugarad egyesül a sok parányi boldogságváró fénnyel?

És a kettőből, a százból, az ezerből ismét
Egyetlen öröm lesz - pontosan úgy, mint szétválásuk előtt.

Tudod-e, hogy fényed a Mindenség fényében
Tündököl minden pillanatban?

És mindenkinek jut:

A Te hatalmas fénylő erődből
- minek neve boldogság,

A Te hatalmas sugárzó szemed pillantásából
- minek neve szeretet,

A Te jóságos ajkad szavaiból - minek neve
megértés,

A Te kezed mindent egybefonó öleléséből -
Minek neve a Lélek teremtő fénye.

Légy boldog, és szerető ember!

***

Ady Endre

Volt egy Jézus

Szent elgondolás: volt egy Jézus,
Ki Krisztus volt és lehetett
És szerette az embereket.

Ő mondta: fegyvert a fegyverrel
Győzni s legyőzni nem szabad:
Jézus volt, Krisztus: legigazabb.

Az emberek úgy elrosszultak
(Hiszen nem voltak soha jók):
Most Krisztus-hitünket csúfolók.

Pedig ma is élhet. Föltámadt,
Ki Krisztus és nagyon nagy úr,
De él másképpen és igazul.

Járj köztük, drága Isten-Ember,
Tavasz van, nőnek a gazok
S kevesek az igaz igazok.

Úgy látlak, ahogy kigondoltak:
Egy kicsit véres a szíved,
De én-szívem egészen tied.

***

Juhász Gyula

Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

***

Weöres Sándor

Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

***

Bódás János

Virágvasárnap

Jeruzsálem felett a nap megáll
meghökkenve, földi fénytől vakon:
pálmák bókolnak, lomb-eső hull,
s könny harmatoz hosszú szakállakon.

Minden arc fénylő, elragadtatott.
Hozsánna száll ujjongva szerteszét.
Száz anya áll az út kétoldalán,
feje fölé emelve kisdedét.

A nap csak ámul, szemének se hisz,
és keresi, kit ünnepel a nép?
Nem lát mást, csak egy szelíd alakot,
s egy szamarat, mely bólogatva lép.

Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz,
így vonul a szegények Mestere.
szemében könny, szívének fáj az ünnep,
s mellére hajlik bánatos feje,

de mégis Isten, kit csoda kísér,
melyhez hasonlót a nap sohse lát,
hogy úgy fogadjon egy koldust a nép,
mint diadalmas hadvezért, s királyt,

a nép mely porban csúszik, talpát nyalja,
azoknak, akik durván rátaposnak,
a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott
a megvetettnek, az alázatosnak!

*
Aranypír száll a sokaság felett
de rossz agyakban erjed már a végzet.
Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő,
Hogy ötödnapra a föld mire ébred!

***

 Juhász Gyula

Az időnek

Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.

Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:

Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:

A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?

***

Kozma Zsuzsa

Valaki vár?

Érzem!
Valaki vár!
Fa törzsében,
ága mögül,
bodzatőben
be' gyönyörű!
Valaki vár
az úton lesve,
félve,
vágyakozva tán.

Érzés, mely, mint virág
lassan bontja szirmait,
bibe, bibe, csipkés szélű
játákos kis zsengice!

Szirmát bontó kicsi virág
széltől félő, rezgető!
Óh, csak jönne,
bár csak jönne
halkan, nesszel!
Érzem őt!

Szirmát bontó kicsi virág
érleli a magokat,majd ha jő,
a nagy idő,
termőföldje
befogad!

Jó mag, jó föld!
Mi kellhet még?
Szárbaszökken,
újra éled
bibe,fa,
és bodzatő!

Várj reám,
s én várok rád
mert eljöhet
még oly idő,
mikor bibe, bibét érint
s köszönti az új
a jövőt!
Várok rád és várj reám
fatörzsében, bodzatőben,
félőn, útvesztőkben tán,
rózsatőben, kis bibében,
várj, csak,
vagyok!
Várok rád!

***

Aranyosi Ervin

Mosoly játsszon az arcodon...

Álldogáltam a tenger partján,
A víz színén a hold pihent.
Mélységes nyugalom áradt
Odafent és idelent.

A pillanat elvarázsolt.
Szívemet béke járta át.
Ott kint a végtelen, nagy tenger,
Lelkemben bent a nagyvilág.

Hogyan lehetnénk boldogabbak?
Álmodjunk együtt szebb jövőt!
Tenger nyugalma ránk ragadjon,
S hagyjuk elmenni a múlt időt!

Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
Élvezzünk órát, s perceket!
Mosoly játsszon arcunkon mindig,
És szeressünk, hogy szeressenek!

***

Székely Dezső

Tavaszváró

Ibolyalevélen
bogárka- könnyek.
Nehéz a sírás,
nevetni könnyebb.
Derül az ég is,
örül a napnak.
Gyere szép tavasz,
ölbekaplak!

***

Nagy Zoltán

Emeld szíved a csillagok fölé

Emeld szíved a csillagok fölé:
Szúnyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyúfellege
És énekel a csendnek csalogánya.
Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.
Szívünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomorú
Istennek nyújtsuk fel vigasztalásul.
Időnk lejár, nyíljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Míg szépséged átvillan a világon.

***

Kovács László (Elvont)

Világunk

Ím nagy lángoló tavaszban ébredünk ,
Elveszve vágyón, tűnődve egymáson
Új világot szít az ötvözött álom ,
S törékeny tükörmosoly életünk

Bordó percek mámorában hőn, felégünk,
De sosem merülünk el a semmiben,
Az mely emészti a hamis szerelmet
Sosem remegtet és nem árthat nékünk

Forró gyümölcsök vagyunk kiszáradt fán,
Mézízű harmat virágai ketten
A végtelen mezők őszhulló avarján

Egy oly világon, mi csak bennünk élhet,
Szentek vagyunk, és szeretetünk csendje
Elűzi a bűnt amit szült az élet.

***

Hajnal Anna

A forrás szól

Magasból jöttem hol a tiszta lég
jégragyogásos mérhetetlen kék,

vad sziklacsúcs indultam alább
elhagyva a vén fenyvest s kék tavát,

De felhő várt rám lenn, vad zivatar
haragvó villám, aki fába mar:

láng csap fel, ég az erdő, vad riad,
vak hőség perzsel zsenge ágakat,

reccsen a szálfa, gőzölg a patak,
rőt tűzfény árad szét az ég alatt.

Hogy csendes völgybe hoztam bús vizem
hűs árnyai közt el sohsem pihen,

a vizem zöld lett, hűvös, mély titok,
az esti nád itt mindig sírni fog

zizzenve a szélben, alkonyaton,
míg árnyak suhannak távol dombokon

***

Nagy László

Az én szívem

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem
durva gaz-erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem
fényben, égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.

***

Szabó Lőrinc

Ébredés

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet...Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

***

Tóth Árpád

Az Öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei...

***

Hajnal Anna

Csillagok

Nyugodt vagyok ma már, távoli társaim,
sorsunk parancs ez : ragyogni egyedül.
Hiába lázadozunk,
mindenikünk rendre kering.

Légy áldott isteni rend, törvény és nyugodt erő,
általad él aki él, távoli csillagok közt
te vagy a mágnes, magad
taszító és megtart erő!

Végtelen távolú kört, pályákat futtatsz velünk,
fájdalmas idegenség süvít az űrben felénk,
veszve hisszük magunk
ámde testvércsillagok távol vonzása s erőd tart!

Távolból visszahozol és a nem remélt jövő
küldi a régi varázst : hont, testvért és barátot
s a már nem várt szerelem
felvillan ha teljes a kör.

Ámde újra meg újra, messze sötétbe viszel,
magányunk fényüzenete belobogja az éjszakát,
így leszünk ragyogássá
örök köreiden, óh törvény, isteni rend.

***

Hajnal Anna

Kicsi lábak nyomán

Hiába szól nekem tanácsod bölcs öreg,
szelíden hallgatom, ám nem követhetem.
Nem kell józan utad!
engem kanyargó út s tavaszi ég vár.

Szentebb úton megyek, gyerekek nyomdokain,
picinyke lábak tudják az igaz utat,
mint a tiszta patak
játszva elkanyarog, fut s hazatalál,

mindig hazatalál minden gyermek szíve,
s gyermeki szív az enyém. Jó szellemek őrzik
gyenge, szép tagjaink,
s az örökkévaló szépség kíséri lábnyomunk.

Bátor gyermekszívünk néha veszélybe visz,
de meredek úton fog bizton a bizalom,
hamar könnyek nyomát
hirtelen örömfény játszva letörli.

Tőlem senki se fél, vak rámérez, rám mosolyog,
állat messze követ, fölém hajlik a lomb,
s télen csengve köszönt
kútkávákon a hosszú lecsüngő jégcsap.

Mindig van örömem s ezer könnyem naponta,
mindenki bánata fáj, bárki öröme derít,
így járok utamon
felhő és fény elkísér, velük időzöm s futok.

Nincs ebben sok haszon, ámde így élni szép,
s egy régi mester is így mondta : legyetek kisdedek.
Régiek nyomdokaiba
így lépek én kicsi lábak nyomán.

***

 Antalfy István

Időtlenül


Időtlenül próbálok élni,
hogy „függetlenítsem” magam,
időtől és hazugságoktól,
mikben a mának része van,
elmerülök a hullámokban,
miket szívem-lelkem kavar,
megérteni az érthetetlent!

De, ha nem értem, sem zavar.
Vagyok a dűlőút, a mezsgye,
ami a célhoz elvezet.
S azzal se törődöm, hogy élek,
és hogy a világ nem szeret.

Időtlenül és szólamoktól
és árulástól mentesen,
mert szent az élet,
s mert szeretlek!
És van más is, mint-
szerelem!

***

Antalfy István

Életem ősze


Életem ősze − (vagy tele tán?)
De szép ősz. (És ha tél, az is!)
Nem pattog ostor, a bakon
nem ül mogorva kocsis,
és felsegít és lesegít
valaki,
és ha mindezt
csak álmodom, se baj, de hull
− mint ősszel szokásos − a lomb,
És eszembe jut Anyám,
mint szeretett, és mint dicsért!
És jól esett.
Hiú vagyok…

Nyaram elmúlt, az őszöm is
bizonyosan már elhagyott,
de még a tél!
De még a ma!
…A holnap már bizonytalan…

És úgy érzem, most igazán
szívemben nagy - nagy béke van.
Akinek jár köszönetem,
minden nap meg is köszönöm,
ma is megtettem.
Jó Veled!
Talán egyetlen örömöm. 

***

Wass Albert

Álomtündérhez


Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

***

Fazekas Mihály

Exsurge cor meum


Szívem emelkedjél,
Míg ügyed ártatlan,
Légy tántoríthatatlan:
A rossz szerencsének
S rendetlenségének
Pálmát ne engedjél,
Szívem emelkedjél.

Ne szűnj reményleni,
Szélvész után mindég
Kellemetesebb az ég:
Majd ha jól kiderül,
S a bús tenger leül,
Szép lesz rajta menni,
Ne szűnj reményleni.

Csak dühösködjetek,
Menyköves fellegek,
Szórjatok lángot egek,
Mindég nem tartatok,
Majd más csillagzatot
Lenyomják mérgetek,
Csak dühösködjetek.

Reménylek míg élek,
A nagy lélek nem fél,
Akármint fújjon a szél
A hab ha rám dűl is:
Hajóm elmerül is:
Úszva is reménylek,
Reménylek míg élek.

Szívem békével élj,
Mert ha nem tántorog
Reménységem győzni fog:
Amit sok átkozott
Esztendő nem hozott
Megád egy perc, ne félj:
Szívem békével élj!

***

A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye
nyáron a méh- s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak:
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

William Henry
/Ford: Szabó Lőrinc/

***

Téli kép

Megfagy a harmat a jégfogú tájon,
Zúzmara jajdul lógva az ágon.
Szárnyaszegetten ül a madárka,
Jégben a fészke, fagyva a párja.

Szél dere dermeszt hóra palástot,
Tél szava kondul jégben a sás most.
Mélyen a vízben halkan halaknak
Álma igéz, már tavaszt akarnak.

Reggel a Napnak csillog a háza
Fényfuvoláján izzik a táj ma.
Oldja a fagynak szürke bilincsét,
Szól kikeletnek szín-teli kincsért.

Ujvári Lajos

***

Egy porszemnyi kis lélek

Istenem köszönöm, hogy élek,
Én egy porszemnyi kis lélek.
A Te csodás világodból,
Én csak egy vagyok a sokból.
Köszönöm, hogy teremtettél,
Utamba köveket tettél,
Hogy megtanuljam, mennyit is érek,
Én, egy porszemnyi kis lélek.
Régi vándora vagyok a világnak,
Hogy utam végén hazataláljak,
Veled lehessek majd végleg,
Én, egy porszemnyi kis lélek,

Csizmazia Imréné Margit

***

 Szuhanics Albert

Jégvirág mögött...

Borostás téli határ
kusza szakálla szerte áll,
szálai bokrok, cserjék,
zúzmarás alkony-vecsernyék...
ágaik alatt fekete madarak
keresik, hol bújhat meg falat
elkerülni bajt, s a böjt
ó mennyi varjat kitörölt
tél-radírjával élet könyvéből,
metsző szél-kézzel dühöngő égből
érzem ez évszak reám úgy zuhant
komor koporsón mint dobban a hant,
csontomba harap, vén ebként szűköl,
zsigerem tépi, a jeges űrből
rám csap korbácsa a szél kezében
kékül szám széle, úgy érzem végem,
vágyom tavaszra, a kikeletre,
amikor lebben színpompás lepke,
nyári nap ragyog rekkenő légben
kerecsen köröz a kéklő égen
lefejti álmom a fagynak kezét
pattogó tűznek hallom víg neszét
haza érkeztem, fénylik az ablak,
jégvirág mögött emberek laknak.

***

 Gerharg Keifel

Kis kéz, nagy kéz


Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak:

-Te hatalmas kéz, szükségem van terád,
mert nélküled szinte semmit sem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét, mikor
felébredek és mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz,
hogy megmaradjak, és felépíthetem apró ajándékaim.
Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok,
ha félelem gyötör.
Kérlek, ne hagyj el maradj velem!

S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:

- Te kicsi kéz, szükségem van terád,
hogy belém kapaszkodj és megragadj.
Hadd érezzem kedveskedésedet, mert
érted kell kezet fognom sokakkal,
de játszani és mosolyogni sem tudok,
csak veled együtt, mikor átölellek,
s veled együtt felfedezem újra a világot,
- a csodálatos, kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,
veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva
megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem…

***

József Attila

Áldalak búval, vigalommal

Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.

Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e, -
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.

***

 Farkas Árpád

Újévköszöntő


Szép vagy, mint a fehér fenyő,
hótól tiszta, fátyolos,
szép menyasszony, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Ne légy te arannyal zengő,
ezüst fénytől mámoros,
búvópatak, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Bolyhos, szelíd bárányfelhő,
mint a búza, mint a rozs,
kenyerünkhöz, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Jöjjön hozzánk el az erdő,
mikor hideg záporoz,
pásztortüzes újesztendő,
békét, békességet hozz.

Krumpliföldünk áldja eső,
fű se legyen árva, rossz,
a házunkba, újesztendő,
békét, békességet hozz.

Tisztaság légy és levegő,
áldott hó álmainkhoz,
légy a hazánk, újesztendő,
s békét, békességet hozz!

***

 Reményik Sándor

Szivárvány


A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.

*

Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.

***

Ady Endre

Köszönet az életért


Van-e szebb élet, mint a másik
S nem mindegy-e, akárhogyan
Verjük magunk az elmúlásig?

Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sírás:
Esti vezeklés hajnal-pírban.

Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az Élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.

Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.

Már megragyog fénnyel az Élet,
Mindennemű s mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.

Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.

És akármi is fog már jönni,
Mielőtt végleg elmegyek,
Meg fogom ezt szépen köszönni. 

***

Reményik Sándor

Emmaus felé

A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt...
Jeruzsálem! - gondoltam azalatt -
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.

Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.

Emmaus felé üdébb lett a táj.
Kis virágokat láttam állani.
Kis ibolyákat vándor-utam szélén:
Gondoltam: ím, az Ő virágai!
Álmában gügyögött egy-egy madár,
Hogy az erdőre értem, hallgatag;
Gondoltam: ím, az Ő madarai,
Hogy szerette az égi madarat!

Delej futott a barna fákon által,
Égre meresztett csontos ujjaik
Mintha megteltek volna már virággal. -
Tudtam: e percben Ő beszélt a fákkal.
Borongott messziről a mély harang,
S a mély avarban lassan elalélt,
De én úgy álltam ott künn boldogan,
Mint aki látta Őt - és célhoz ért.

***

Szabó Lőrinc

Ima a gyermekekért


Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

***

Wass Albert

Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgyben,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.

***

Áprily Lajos

 A rím

Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kísér, kísér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring.

***

Várnai Zseni

SZOLGÁLJ, SZÍVEM!


Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

***

Szabó Lőrinc

A nyugodt csoda

Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ –
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő boldog, nyári éjszakát.

***

 Hölderlin

Reggel


Fűben harmat gyöngyei: ébred és
szökik a forrás; ejti szelíd fejét
a lenge nyír, és tündökölve
zizeg a lombja; s amott a szürke

felhők körül már lángkoszorú remeg,
hirdetve, némán, hogy tör elő a fény;
mint parti hullám, úgy özönlik
mind magasabbra a szent gomolygás.

Jöjj hát, ó, Nappal, jöjj, te arany, s ne szállj,
ne törj túl gyorsan fel a zenitre, mert
bátrabban és bizakodóbban
mer szemem a mosolyodba nézni,

amíg szépséged ifjú tekintete
még nem túl büszke, még nem oly isteni;
vihetnél, persze, égi vándor
engemet is...! - De te csak nevetsz a

víg vakmerőn, ki társnak ajánlkozik;
áldd meg hát inkább kegyesen a mai
nap földi művét, és ragyogd be,
amin a sors visz, a csendes ösvényt!

(Ford.: Szabó Lőrinc)

***

Victor Hugo

Olyan a szerelem


Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat,
amelytől fénylik a szirom,
amelyből felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.

Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbről: mint a könny.

(Nemes Nagy Ágnes)

***

Fjodor Tyutcsev

Bár fészkem én a völgybe raktam


Bár fészkem én a völgybe raktam,
néha mégis elfog a vágy
érezni az élő magasban
az ormok légáramlatát:
óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent
a széljárta, friss csúcsokat
s hogy szeretne eldobni mindent,
ami földi és fojtogat!

Elnézem, mily nagy, mily örökszép
tornyok, tömegek, oszlopok -
üdítő harmat és hűvösség,
mi róluk hozzánk lesuhog.
S mikor jegükön szűzi fények
kettőzik a nap záporát,
égi angyalok lába lépked
a szikrázó gleccseren át.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

***

Juhász Gyula

Megyünk a völgybe…


Lassan megyünk a völgybe lefele,
Hull ránk a nyári áldás levele,
Ma nyári zöld, holnap őszi arany,
A csúcsokon már tél barnája van.
Lassan megyünk a völgybe lefele.

Ó csak menjünk a völgybe lefele,
Jöjjön - hisz ő jön - álmaink tele.
Ott lenn virágtalan bár a határ,
De mégis, házak hű ablaka vár,
Ó menjünk csak a völgybe lefele.

S amíg megyünk a völgybe lefele,
Ne fájjon az, hogy eltűnünk bele
S a magas csúcsok ormain talán
Más vándorokat ragyog be a láng,
Amíg megyünk a völgybe lefele.

***

Váci Mihály

Kettesben önmagammal


Aki voltam, milyen messze van tőlem!
S aki leszek, az már milyen közel.
Már utolér, mellém lép, támogat,
és átölel.

Biztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk.

***
 DSIDA JENŐ

A SEMMI ÁLMA


Elszenderült a Semmi
És azt álmodta, hogy Valami lett,
S az a Valami - én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben
Előttem egy szent Cél ragyog,
Egy ismeretlen Cél,
Amely felé megyek, megyek...

És jönnek szembe utasok
És kérdeznek: honnan jössz?
És felelek rá: nem tudom!
És kérdeznek: hová mégy?
És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, -
Lilába olvadnak a zöld mezők
És szürkébe a kék hegyek,
És én fáradtan, csüggedt fővel
Megyek, megyek!... -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

***

József Attila

Mámor


Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúak szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.

Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.

Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.

És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.

***
 Goethe

A Jóakarókhoz


Aki költő szólni vágyik.
Tárulkozik szíve váltig:
Sújtsa gáncs vagy érje fény!
És mert gyónnunk nyűg a próza,
Inkább vallunk hát sub rosa,
A múzsák halk ligetén.

Ami vágyam, ami vétkem,
Amit tűrtem, amit éltem,
Csokrom egy- egy szála csak.
Egyformán szép ifjú – s aggkor
És erény és bűn is akkor,
Ha belőle dal fakadt.

***

Sík Sándor

Új ének


Itt is, ott is, a fojtó csendbe
Új énekszó hasít fülembe.

Lobogó, részeg, vad dalok,
De újak és fiatalok.

Lázforrók vagy hideglelősek.
Úgy szeretném szeretni őket!

A testvér lázt hallom belőlük,
És mégis, mégis fázom tőlük.

Nem, ez a dal nem az enyém!
Nekem szentség a költemény.

Nekem nem kell a dal, ha nincsen
Hullámai fölött az Isten.

Én nem vagyok síró, se rokkant,
Az én gerincem meg nem roppant.

Nem kellenek a kis nyögések.
Én akarom a szent Egészet,

A szűz erőt, a harci frisset!
Nem lehetek magamnál kisebb.

Én a magamét akarom,
Az én bontatlan mélyemből szülemlőt,
Eget és földet megigenlőt!
Jöjj már, siess már, én dalom!

***

Gyurkovics Tibor:

NÉGY ÉVSZAK

Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárga kockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.

Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
– egyszerűen fog fölfakadni.

A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.

***

Juhász Gyula

Béke


És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.

***

Tompa László

Ég és föld közt


Ég és föld közt végtelenhez végtelent fűz a kötél -
Nosza lelkem, lenti gondnál fent lebegni többet ér.

Égi ponyva magasából zeng a hívó üzenet -
Nos - merész nem tétovázik - hamar oda röppenek!

Égi ponyva magasában az Atyának trónja áll -
Bölcs homloka közelében egy az élet és halál!

Vágytól ő nem zaklatott, bús, nem tévesztik látszatok -
Megnyugodva: magam ellen itt magam se lázadok.

Csak bólintok közbe-közbe, míg mulatván az öreg:
Kométákkal elkomázik, csillagokkal elcseveg.

Majd (hogy attól is viduljon, s szánja földi híveit)
Csillagok közt megcsillantom csillaglelkem színeit.

S így tovább - mind magasabbra - nincs nehézség, nincs határ -
Érzem: tüstént ott leszek, hol minden titok kulcsa vár...

S ott is lennék, s nem sározhat többé földi pocsolya -
Csak ne csalna vissza mindig
Valakinek kedves arca, szívig ható mosolya! -

***

Reményik Sándor

Ha majd…

Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen, egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?


Ó, voltak itt is fűszál-perceim
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.


A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.

***

Ujvári Lajos

Őszi levélhez

Ó te levél, aki a sárból levél,
S leszállasz majdan a barna avarba,
Ott átporlad tested áldott humuszba,
Tavaszra illatos ibolya legyél!

Bőrödön sárgul az ősz hideg csókja,
Pecséttel jelölve finom testedet.
A szél sóhajtja leérkezésedet,
Téged vár az erdő ezer lakója.

Lenn a sűrű mélyén, odvas tölgyfa tövén,
Várnak a jó barátok, és a cimborák.
Lesztek a hóvirágok és az ibolyák
Tavasszal, nyílva körben a tölgyfa tövén.

Ibolyát álmodj, kis levélke fatövén,
Aludj mélyen, szűz hó mélyén téli szélben.
Édes álmod békéjében vagy a télben.
Tárd ki szirmod, ébredj a kikelet ölén!

***

 József Attila

Bolyongok


Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.

Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.

Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.

***

Ady Endre

Az ősz dicsérete

Egyszer csak, észrevétlenül
A fa alá avarszőnyeg kerül.
Megállsz a mélázó napsütésben,
Gyönyörködhetsz az őszi ködben.
Ezer színnel festett képek,
Mind a szívedbe égnek.
Nincs még egy évszak,
Mely ennyi pompát rejt
Fejedre kedvesen gesztenyét ejt.
Nézheted a vadludak vonulását
Ahogy őz keresi tisztáson a párját,
Szürettől hangos a hegyoldal
Itt, ott felcsendül egy dal.
A kertekben érik a dió
Hangosan kárál a szajkó.
Este, ha begyújtasz, fával a kályhába,
Tehetsz almát, krumplit a parázsba.
Mesebeli illat lengi át a szobát,
Megidézheted régi korok hangulatát.
Forralt borral kezedben, a karosszékben,
Gyönyörködhetsz szebbnél-szebb zenékben.
Este a csillagos eget nézve,
Felidézhetsz meséket,
Amiket egykor hallottál,
Amikor tiszta és jó voltál.
Ne bántsd az Őszt,
Fedezd fel inkább,
Amit nyújt, az összes titkát.

***

Rabindranath Tagore - Áldás

Áldd meg ezt a parányi szívet, hófehér lelket,
mely elnyerte az ég csókját a földi életre.
Szereti a nap tündöklő fényét és az anyja
boldog mosolyát.
Nem gondol megvetéssel a porra, és nem vágyik
csillogó aranyra.
Áldd meg őt, és öleld szorosan a szívedre.

Száz keresztúton át idetalált. Ő tudja a
titkát, hogy választott ki a tömegből téged,
ajtód elé lépett, és kezedbe fogózva kérdezte
az útját.
Híven követ, csacsog, és nevet, és a szíve nem
ismeri a kételyt.
Őrizd hitét, vezesd biztos kézzel, és áldd meg őt.
Tedd a fejére a kezed, és kérd istenedet, hogy
ha parányi lába nyomában vészjósló hullámok
kelnek, fentről kapja a szelet, és kifeszített
vitorlákkal elérje a béke kikötőjét.
A nagy rohanásban ne felejtsd el őt, engedd,
hadd jöjjön közel szívedhez, s a kezed
pihentesd meg áldón a fején.

***

Tóth Roland - Míg öleltelek

Reggel már hűvös tócsákba
tenyerelt a megfáradt napsugár
nedves avarba süllyedtek
az erdei úton a léptek
pár sárga virág kedvesen
hajolt át az őszbe
augusztus csókjai
a sápadt fövenyre égtek

Aléltan szédült
a párás hegyek mögé a fény
hűs sóhajjá dermedt az esténk
langyos falakból
édes-búsan ránk lehelt
egy rigófüttyös emlék
elsuhant mellettünk az idő
mint szőlőt úgy szemeztük
az édes perceket
titkon vágytunk egy új tavaszra
és míg öleltelek
gyertyaláng rajzolt a falra
ugráló árnyék-szíveket

***

 Reményik Sándor 

Szivárvány

A párában, a vízesés felett,

Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.

***

Giovanni Pascoli

A Hattyúdal

A hattyú énekel. A tiszta ének
elnyújtva száll a víz felett, akárha
megütött rézcimbalmok zengenének.

Határtalan a sarki éj homálya.
Örök jégből nagy hegyek súlyosodnak
a tenger dermedt kősivatagára.

A hattyú énekel: füstöl a roppant
sötét égbolt, kigyúl sárgán derengve:
szálakra bomló zöld fénykéve lobban.

Mint itt-ott megérintett hárfa, egyre
zeng-bong az ének érce; már aláhull
a zöld tündöklés a kristályhegyekre.

Az éjszakában színes lobogás gyúl,
szikrázik óriási koszorúja,
s a virradat mély csarnoka kitárul.

A zöld, a bíbor lángol feltolulva,
sugárkévék bomolnak, szétereznek,
leomlanak majd felragyognak újra.

Most elhalón harang ütése reszket,
a hattyú mozdul és kitárja lassan
nagy szárnyait, és száll, száll, egyre messzebb

fehéren, fenn, a lángoló magasban.

(Ford.: Lator László)

*** 

Szeretném,ha vadalmafa lennék!

Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.

József Attila

***

Neale Donald Walsch

Mindnyájan induljunk...

Megálmodni a lehetetlent,
Harcra hívni a győzhetetlent,
Eltűrni szívet tépő bút,
S áttörni, hol a hős visszaretten.

Jóvá tenni ördögi rosszat,
Szeretni távolról, szűzi tisztán,
Fáradt karoddal nyújtózkodni
Az elérhetetlen csillag után.

Küldetésem e csillagot követni,
Bár reménytelen, bár végtelen messzi;
A jóért bőszen harcra kelni,
A menny ügyéért pokolra menni.

S tudom,ha dicső kalandomnak hűen végére járok,
szívem békén-csendben pihen,midőn majd sírba szállok,

S a világ jobb lesz, mert egy férfi,
Megvetve és sebekkel borítván,
Ereje utolsó cseppjével is nyúlt
Az elérhetetlen csillag után.

( Istennel az öröklétben c. könyvéből )

***

 Alfred Lord Tennyson

TÜNDÉRORSZÁG KÜRTJEI


Ormok haván, tornyok falán
az ég zuhogó fénye lángol;
tó tükörét nap töri szét
s a vad vízesés zengve táncol.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve:
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Mily tiszta halk! Hallod a dalt,
a tisztuló és halkuló dalt?
Szirtek felett mint üzenet
Tündérország száz kürtje sóhajt.
Zúgj, a bíbor völgy zengjen veled össze;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze.

Óh kedves, a kürtök szava
belehal az égbe, a tájba;
de lelkeink visszhangja mind
nagyobb, s csak nő a muzsikája.
Zúgj, kürt, a vad visszhangot felijesztve;
zúgj, kürt; visszhang, felelj, elhalva, messze, messze

Szabó Lőrinc fordítás

***

 Rudyard Kipling

Ha

Ha józanul tudod megóvni fődet,
midőn a részegültek vádja mar,
ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket
hogy kételkednek, megérted hamar;
ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,
s csalárdok közt sem lész hazug magad
s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,
de túl szelíd s túl bölcs szavú se vagy;


ha álmodol - s nem lész az álmok rabja,
gondolkodol - s ezt célul nem veszed,
ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,
s e két garázdát egyként megveted;
ha elbírod, hogy igaz szódat álnok
torz csapdává csavarja a hamis,
s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,
de fölépíted nyűtt tagokkal is;


ha tudod mindazt, amit megszereztél,
kockára tenni egyetlen napon,
s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél
sóhajtás nélkül némán és vakon;
ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek
parancsot adni, bár a kéz, a láb
kidőlt, de te kitartasz, mert tebenned
csak elszánás van, ám az szól: "Tovább!";


ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed
királlyal is - és nem fog el zavar,
ha ellenség se, hű barát se sérthet,
ha szíved mástól sokat nem akar;
ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:
megtöltöd s mindig méltó sodra van,
tiéd a föld, a száraz és a tenger,
és - ami még több - ember lész, fiam!


Devecseri Gábor fordítása

***

Hermann Hesse

A magány

Egy erős szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvényén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hűvös kezét áldón tette ottan
Hő homlokomra és én - megnyugodtam!

/Juhász Gyula fordítása/

***

Végvári-Versek

Reményik Sándor

A gondolat szabad


Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör! Ó, mily isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: "állj!"

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serege meddőn hágott.
Műhelyedben, Mester - téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint űrben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed a korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróul fölötted ki sem ül,
Csak aki lát - az Isten egyedül.

álnéven publikált verse

***

Ady Endre

Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohasem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldani tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

***

 Devecseri Gábor

 Augusztus

Augusztusában életemnek
(a szeptember még messze van,
s a szeptemberi napnak fénye
az is gyakorta szép arany,

a fenti fényről nem beszélve,
mely december ormán lakik,
s magasból küldi csillogását
lefelé a havasokig,

s előle félre-félre lebben
az ébenfürtű lenge éj),
augusztusában életemnek
köszöntlek újra, szenvedély.

Nem az vagy ám, ki hajdanában,
szeszélyes, vadkedvű kamasz,
kiről a régi-régi költő
kiáltott kérkedő panaszt,

hogy tűzbe mártod őt s utána
jeges patakba; énvelem
nem is tehetnéd, (erre nem jó
- augusztusában - életem).

Engem te többé el nem égetsz,
de fényed és heved hevít;
amit belőled már megértek,
nemcsak a titok - lelkesít.

Te nemvakító szép sugárzás,
te tiszta - sem nem hangtalan
sem nem fültépő - szép kiáltás,
özönvíz, melynek medre van,

szelíd tigris, megfogható láng,
fehér hab mélyvízek felett,
augusztusában életemnek,
szép szenvedély, köszöntelek.

***

Szíj Melinda


Téli álmok rügyfakadásán

Téli álmok rügyfakadásán
Termőre fordulni öledben
szelíden.
Kalászt fonni
árvalányhajadból,
Malmok őrlését
hallgatni szíveden.
Fürtökben learatni
bőröd illatát,
Szádban forrt borként
Ajkadról cseppenni,
Lombom
simító kezedre
hullatva
Hókendőn
utolsót lebbenni.

***
 

Ady Endre

Nem adom vissza

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet.
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

***

Devecseri Gábor

 Levél

Szárny nélkül is száll a szó,
száj nélkül is szól a szív;
szép zenéje altató:
boldog álmodásra hív

Drága, hozzád és feléd;
fagy ha tép, ha csíp a dér,
arcod édessége véd,
nyári hőnél többet ér.

Ó, napom, napon derülj,
így éld életed,
minden percnek úgy örülj,
ahogy én neked.

***

Devecseri Gábor

Minden, ami van


Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.

***

Goethe

A Távollét gyönyöre

Idd tekintetét napestig,
idd e mély gyönyört, ha enyhít,
képétől forrj, összefagyj.
Nincs kinek jobb sorsa volna;
s örömöd mégis nagyobb, ha
kedvesedtől messze vagy.

Erő s távolság emelnek,
mint a titkos égitestek,
vérem hűti tér, idő.
Szenvedélyem egyre lágyabb,
szívem könnyebb, mégse bágyad,
s boldogságom egyre nő.

Bár csak képe jár eszemben,
nyugton lehet innom-ennem,
s szellemem vidám, szabad.
Tündér fűti észrevétlen
tiszteletté szenvedélyem,
s ámulattá vágyamat.

Nap-közel, szellős magasban
nem lebeghet boldogabban
foltnyi fellegecske sem,
mint e szív nyugtában-ilyképp,
nem kínozhat félsz, irigység,
folyton-folyvást szeretem.

***

Derengő boldogság

Derengő boldogság
uszályát fogom, míg nézlek.
Szemed ragyogó foglalat,
hol gondolataid csillámlanak,
mint napsugarak víz tükrén,
ha vakítva égnek.
...S vigasz-kék lélekóceán,
hol sóvár öröm keringve
csábító, lassú tánccal,
értelemre fűzött tanításvággyal
szonettfüzérbe rendezi sorait,
mint dolgos gyöngyhalász,
ki iszapos múltban feledett,
rozsdás szavakért szállva mélybe,
leküzdve belső félelmét
önnön hitelét, nemességét
hozza fényre,
s lelkén így igazít
mindig egy kicsit,
míg szeme fénye
árnyékát enyémben
megpillantva -
megkapaszkodik.

 Szíj Melinda

( Olivien )

***

Weöres Sándor

Marasztalás

Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat!
Ne menj, várj még: mert e tájék sötétben marad.
Ág nem himbál, fecske nem száll, béres nem arat.
Ő ne vidd el két szemeddel a napsugarat!

***

Koródi Sándor

Egyetlen perc...

Ha csak egyetlen perced volna...
a Világra hogy néznél,
lelked mit dalolna,
Istenedtől mit kérnél,
szíved miért dobogna?
Ha csak egyetlen perced volna...

Ha csak egyetlen perced volna...
percedben hogy élnél,
birtokod mi volna,
örömmel hol időznél,
társad e percben ki volna?
Ha csak egyetlen perced volna...

Ha csak egyetlen perced volna...
szenvedéllyel mit tennél,
Istenséged mit alkotna,
szádban mit ízlelnél,
tested mire vágyna?
Ha csak egyetlen perced volna...

Ha csak egyetlen perced volna...
e percben Ki lennél,
a Fényben Kit látnál,
s ha még egyet hozzá tehetnél,
e toldott percért mit adnál?
Ha csak egyetlen újabb perced volna...

... mit választanál?

***

Tóth Árpád

Esti sugárkoszorú


Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

***

Tóth Árpád

Ó, tudsz e szállani

Ó, tudsz-e szállani, törékeny, drága ének,
Tapadó sűrűjén a vak sóhajú éjnek,
Mint zengő, fénylő lángmadár?...
Hiába már!
Hisz ezt az éjt a távol ég-terek
Sugár dárdája is keresztülfúrni gyenge,
Örök arany hegyük tompára törve benne
Elporzik, szétpereg.
S a nyúlós, állott és nehéz
Lég, melyhez dideregve érsz,
Mint vak vér, törten ragadó,
Mint vak könny, lomhán fakadó,
Nyirkával pihegő meleg melledre olvad,
Áthűti szárnyad, fellazítja tollad,
Hogy lezuhanj...
Ó, ne suhanj
Ma, bús madár, inkább fészekre bújj,
Míg hajnal nem jön, víg meleggel új!

De hol van enyhe nyugtot adni fészek,
Melyet üvöltő............ vészek
Le nem vertek?
Ó, a kertek
Ezer buja lombkeble hol dagad
A jó illatú alkonyég alatt?
S a legdrágább fészek, melyet röptöd keres,
Nem tépett és üres?
Szegény madár! Ó, befogad-e, hív-e
Az emberek szíve?

***
 

 Weöres Sándor

Kánikula


Szikrázó
az égbolt,
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.

Olvadtan
a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött
utaznak
izzó gyöngyszemek.

Ragyogó
kékségen
sötét pihe-szál:
óriás
magányban
egy pacsirta száll.

***

Ady Endre

Őrizem a szemed


Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

***

Sík Sándor

Eső után


Eső után,
A néma bükkök gondterhelten állnak.
A nyirkos délután
Úgy csüng az erdőn, mint szíven a bánat.

Az ösztövér
Rőt avaron vizet fakaszt a lépés.
A moh a bükk tövén
Nedves-puha, mint új seben a tépés.

Föl-fölremeg
A lankadt lombok álmatag szemöldje,
Nehéz eső-szemek
Zörrennek olykor fázósan a földre.

Olyan nehéz
Olyik csepp, mintha csak vívódva jönne.
Esőverés után az ember visszanéz,
És nem is érzi, hogy meghalt a könnye.

***

Gottfried Keller

Idő

(ford: Ametist)


Az Idő nem megy, ő egy helyben áll,
az ember az, ki rajta áthalad, mint
zarándok vagy karaván-szeráj, és
utazásunk csak egy pillanat...

Alaktalan és színtelen dolog, formát,
hitet csak tőlünk nyerhet ő, mint
árnyak bukkanunk fel partjain,
míg újra elnyel mindent az Idő.

Fehér papír, íratlan pergamen,
mi rójuk tele mind a lapokat,
saját vérünkből hagyunk rajt' jelet,
amíg a végtelenség elragad.

S te egyetlen, csodálatos Világ -
végtelen szépség, meg nem unható:
"Örök szerelmem" - így írok neked,
e néhány sor most tisztán látható.

Mert oly öröm, boldogság nékem az,
hogy koszorúdban virág lehetek,
dicsérlek éjjel-nappal boldogan,
s a tiszta forrást őrzöm, míg lehet! 

***

Juhász Gyula

Magamhoz


Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák
Előled elveszik a kék eget
S üres, kopott szobák nagy mélabúját,
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak
Szívedből mindent, ami fény, derű,
Ha verkli szól, borús napján a gondnak
S lelkedben eltört minden hegedű.

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja
Legyen veled! Emléke annyi napnak,
Mikor belőled csók és vers fakadtak.

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra
Fölírva minden, mi szép idelenn
És benned, mint rab él a Végtelen!

***

Orbán Ottó

Kibomló nyár

Úgy jöttem hozzád, mint a szél a fához,
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál, szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném, szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekergődzöm s keringnek bennem a kínzó
gyönyörűség nedvei, az alvó, meleg fény
nedvei s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam,
csak a sűrű párában úszó
csend, mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak,
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre, felhőtlen hull testedre testem
s megnyílsz, kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem,
nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét,
mint te meg én, mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
tartó harag, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

***

Sören Kierkegaard

Hála mindenkor


Uram, Istenem!
Téged hív az ember az ínség napjain,
és neked tartozik hálával az örvendezés idején.
Milyen nagyszerű dolog hálát mondani,
amikor minden nehézség nélkül belátjuk,
hogy jó és tökéletes ajándékokkal halmozol el minket;
amikor maga a szív is készséggel belátja ezt,
és földhöz tapadt értelmünk is hozzájárul azonnal.
De még boldogabb, aki hálát ad akkor is,
ha élete szomorú marad.
Még boldogabb, aki hálát tud adni akkor is,
ha szíve elkeseredik és lelke elsötétül,
amikor a kétségek közt hányódó értelem hitszegővé lesz,
és az emlékezet feledékennyé válik,
amikor a szeretet rémülten visszaborzad,
és az okosság ellenáll,
nem is büszkeségből, hanem kedvetlenségből,
- még boldogabb, aki ilyenkor is hálát tud adni Istennek.
Mert az igazán szereti Istent.
Elmondhatja neki, a Mindentudónak:
,,Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged!''

______________________________

Baranyi Ferenc

Nézni


Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.

***

 József Attila

Lélekszirteken


A lelkem életért zúgó tavában
Rímek lapulnak, mint a zátonyok.
Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam
És szívemen el is barangolok.

De csolnakom a habja elragadta,
Sodorja éles zátonyok között.
(A tájat erre bánat-népség lakja
S én bánatom is ide költözött.)

Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni
S zokogva várok, hátha partot ér;
Még könnyem is van nékem; ó van annyi,

Hogy vezekeljek minden álmamér' -
És öntöm is sűrűn, bőséggel, híven,
Míg tördelődik szirteken a szívem.

***

Petőfi Sándor

Ilyen óriás, mint...


Ilyen óriást, mint
Én vagyok, ki látott?
Ölemben tartom az
Egész mennyországot!
Borulj rám, borulj rám,
Édes mennyországom,
Felhőtlen szép egem,
Fényes napvilágom!

Istenem, istenem,
Miért is teremted
Olyan parányinak
Az emberi keblet?
Boldogságom nem fér
Így egészen belé,
El kell tékozolnom,
El kell sírnom felét.

Megjövendöltem én,
Hogy boldog leszek még.
Hogy a bú nálam csak
Átutazó vendég.
Elmentél, messze is
Jársz immár, búbánat,
Csak eredj! képpel sem
Fordulok utánad.

Nézd, kedvesem, nézd, a
Nap még le sem mene,
Mégis már javában
Szól a filemile.
De hiszen ez nem is
Madár danolása,
Hanem csókjaidnak
El-elcsattanása.

Mint szelíd tavaszi
Eső a rónára,
Úgy hulldogál csókod
Ajkamra, orcámra,
Mindenik cseppjéből
Egy-egy virág terem...
Csókzáporos tavasz!...
Virágos szerelem!...  

***

Ady Endre

Teveled az Isten


Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.

Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
Ha szabad: segítsen az Isten.

Perc-barátok kedve már elköltözött:
Búk között itt lesz tán az Isten.

E szép élet nem sok örömet hozott:
Gondozott azonban az Isten.

Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.

***
 

Petőfi Sándor

A Csillagos Ég

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén,
És merengve nézem a sötétkék eget;
Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény
És koszorú gyanánt övezi fejemet.
Megfürösztém lelkem e sugárözönben,
Lemosott magáról minden földi szennyet,
S most újjászületve a magasba röppen,
S keresi a mennyet;

Alszik az egész föld; mély és csendes álma,
Egyetlen halk dongás érinti fülemet,
Tán mellém valami kis bogárka szálla,
Vagy távoli folyam harsogása lehet,
Vagy még távoliabb felhők mennydörgése,
Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül,
Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése
Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között,
És pillants keresztül rejtelmök fátyolán,
Melyet az istenség titkos ujja szövött...
Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán?
Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon,
És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett,
Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon,
Hadd beszéljek veled;

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet?
S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi?
Áll-e az a kemény, szigorú ítélet,
Amely jutalmat oszt és bosszúját tölti?...
De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én,
Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem:
Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén
Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah úgy vágyok oda,
S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok,
De ha a szerelem föl nem kísér oda,
Úgy isten hozzátok, ragyogó csillagok!
Úgy szebb a föld minden búbánata mellett,
S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!...
A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.

***

Juhász Gyula

Térzene

Felgyöngyözik a kisváros ködéből
Honvágyóan az alkonyi zene,
Majd szikrázón a szürke ég felé tör,
Mintha a tűnt nap lelke zengene.

A fáradt földön elhal a dübörgés,
Minden zenébe halkul s mese lesz
És minden fölszáll, minden ablak fölnéz,
Az ég, mint egy nagy és zengő eresz.

Ó lelkem, ki egész nap messze vágytál,
Egekbe, melyekből száműzve élsz,
Miért roskadsz meg, szárnyad porba vágván,
Minden zenél most ég és föld határán,
Minden zenél már és te nem zenélsz?

***

Lénárd Ödön

Rímeknek fényes csillaga

Rímeknek fényes csillaga,
versemnek égi, szép Anyja,
ki szóra bírod Angyalom,
hangját, ó add, egyre hallanom!

Ihletem onnan gyöngyözzék,
hol fakad minden örök ék,
s zokogjon bennem száz dallam,
ne daloljak soha egymagam!

Versekkel esdek:
versünket mentsd meg!
Ámen!

***

Petőfi Sándor

Világoskék a csillagos éjszaka


Világoskék a csillagos éjszaka,
Tárva-nyitva szobámnak az ablaka,
Az ablakból tekintetem az égen,
Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom
Mindennél szebb, ami csak szép, mondhatom.
Én legalább a világot bejártam,
De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé
A megé a messze kéklő hegy megé.
A fogyó hold talán az én bánatom,
Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a Fiastyúk az égen,
Szólanak a kakasok a vidéken,
Hajnalodik, hűvös csípős szél támad,
Hűvös szárnya legyintgeti orcámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek
Lefekünni és álmodni; de minek?
Álmodni úgysem tudnék én oly szépet,
Mint amily szép most előttem az élet.

***

 

Reményik Sándor

Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtlenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világ feletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...
Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.


***

Garai Gábor:

Jókedvet adj


Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –  

***

Füle Lajos

Kinek Csillaga van


Kinek Csillaga van,
legyen maga a béke,
hogy minden dolga itt
békében menjen végbe!

Kinek Csillaga van,
legyen felette bátor:
szeressen vakmerőn,
de érte mit se várjon!

Kinek Csillaga van,
öltözzék friss reménybe,
hogy ISTEN LELKE is
cselekszik benne, érte!

Kinek Csillaga van,
ámuljon, mert az IGE
testté lett, s boldogan
daloljon Róla szíve!

***

Johann Ludwig Tieck

Suttogó szellő ha támad


Suttogó szellő ha támad,
barátként ölel körül,
szól: miért emészt a bánat?,
nézd, az ég vidul-derül;
ha szíved nincs egyedül,
vége lesz a bú-bajának.

Dal a szava szerelemnek,
mert az ész rideg neki,
csak hangokban szereti
mind, amik benne teremnek.

Örökre nekünk zenél,
ha zenének hangja kél;
szavak nélkül is beszélhet,
s többet mond mindenkinél:
amikor másokat éltet,
a szerelem akkor él.


Fordította: Márton László

***

József Attila

ÓDA

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hínár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szívem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime, a kendő, törülközz meg
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.

***

George Gordon Byron

Ahogy itt jár-kél...


Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szelíden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán, s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szívet,
melyben tiszta a szerelem.


Szabó Lőrinc fordítása

***

Tisza Kata

Mondd el nekem


Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?
Mondd, meddig tűröd
azt, hogy olvasom,
mit ír a ránc
tűnődő arcodon,
hogy szótlanságod
értem, hallgatom?
Tanulod-e mi az,
amitől félek,
hol nyitott ajtót
testemen a lélek,
mit mondanék,
amikor nem beszélek?
Végül csak annyit:
vigyázol-e rám,
ha nem jut már
eszembe a szezám,
leszel-e testvérem,
anyám, apám?

Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd,
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?

***

József Attila

Isten

Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szívükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.

***

Mécses

 Mécses szeretnék lenni a szobádban,
Így lehetnél csak este enyém.
Arannyal zengő lángom beragyogna,
S árnyadat a falra festeném.

Kihallgatnám a némaság beszédét,
Mit szíved az éjnek tartogat
És az utolsó sápadt lobbanással
Megcsókolnám az árnyékodat.

Falu Tamás

***

 Epilóg

Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.

Szabó Ila

***

Csak szó vagyok

Ha csak Rád gondolok
megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz
fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.

Csak szó vagyok.
Hol is nyílhatna lényem létre
ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor,
ki naptól föl nem perzselt földre
csak néha lép.

Csak szó. De annak is
tartalma tőled árad belém.
Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek,
és beszéd nem, csak hang vagyok.
Csak hallgatás vagyok.

Devecseri Gábor

***

Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimban
S éles, szomorú nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sírást,
Köszönöm tört szívű édes anyámat,
Fiatalságomat és bűneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.


Ady Endre

***

 A FORRÁSOK

Vándorolj vidám kedéllyel!
Forrás célját csúcshoz méri,
majd lesiklik, szenny nem éri,
szomjú rét s völgy hogyha kéri,
enyhét köztük hinti széjjel.

Szurdokok zord magja-mélye
rejtett, szellemek csapatja,
s most szökünk, erőre kapva,
bérci útra, fel, magasba:
vonz a csillag éji fénye.

Minden összefügg a Rendben:
egy a szív csak, mely vezérel,
dobbanása messzi fényjel,
lét új létet érte érlel,
perceink uralja fennen.


Johann Ludwig Tieck
ford.: Csengery Kristóf

***