Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kortárs versek - korhatár nélkül

Mai magyar kortárs irodalom

- válogatásom -

szep1.jpg

 

Demeter Zsolt

Meséltem a szélnek 

Ősz van és hull a lomb
A víz leheletét arcomba
Locsolja a szél 
Messzeségét elém tárta a naplemente 
Fénye egy bogár hátán lovagol 
Puhán ölellek 
Karodba hullok most őszen
Most minden az enyém 
Ma még kis húgom minden  virág és fény
Meséltem a szélnek:  
Verset írok féltem Őt 
 
Tenyerem őrzi pálmád

*

Sándor József (SJ)

ősz lett

csak nézlek
és ebben a nézésben
feloldódik néhány álom
így csorog az élet
át a szempillákon
nézd ha mersz még látni tőle
és érzed rég hogy
nem hideg már köröttem az ősz se
s leveti kabátom a hőség
látod nem volt ilyen nő még

csak nézlek
és hallgatlak is csendben
- talán a te hangod
lehet az én csendem
ezt nem tudom
de megérzem a szívek mozgását
éjszakák és nappalok
fényein jár át
oly hirtelen mint egy ötlet
látod még egy vers és ősz lett

*

A. Adél

XV. szonett

Már nem látom este sírni a Napot,
nem szállok a télben falevelekkel,
nem keresek többezernyi csillagot,
mert gazdagabb vagyok a meglévő eggyel.
Lelkemben rózsát sosem látott senki,
nem virágoztam, szirmomért letéptek,
vázába zártak, s bár csodált mindenki,
egyikük sem gondolt igazán szépnek.
Éternyi üresség ragadt szívemben,
majd egy apró fény pislákolni kezdett,
mióta itt vagy, úszom a színekben,
mint akit a világ idillinek festett.
Falak közt táncoltam, de otthonra leltem,
patak voltam és most tengerré lettem.

*

Eva Lovro

Nyárlány

Flamingószín a hajnali ég,
és látni, amint délre kiég,
délibáb rezzen - tarka bazár,
szomjas a város, por a határ.

Kócos loknik a szalmafejen,
ő a nyárlány, hogy még szebb legyen,
napraforgóvá mossa magát,
fényben fürdeti nyáraranyát.

*

Pődör György

Szél sodorta, régi dal

Pipacs pirosával
lobbant el a nyár,
vágyak hamujában
keresgetni kár.

Arany szalmaszállal
kötöz a határ,
csak a szívben szárnyal
cinegemadár.

Issza rétek könnyét
harangvirágból,
hallja mesék gyöngéd
szavát anyámtól.

Olyan, mint a cseppkő,
a kristály-idő,
örök szeretőként
hazává kinő.

Kötődik keményen
minden kis röghöz,
mint Isten tenyerében
föld az örökhöz.

Építeni itt kell,
szívet is adva,
el nem fogyó hittel -
így megmaradva.

*

Kolev András

Csendes esti áhítat

Megint felhőkről álmodom,
s a kék tavat sötétre festem,
a parton még sincs lábnyomom,
csak csüngök itt, mint csend az esten.

Szólítasz, meg-megrezzenek,
félek, de én még nem csalódtam.
A hangod fák közt bújt szelek,
szemedbe látok, nincs valótlan.

A csillagok fent fénylenek,
lent sziklaszirtre áll a lélek.
Nekem vigasz: már értelek,
s ha hallgatok, hozzád beszélek.

*

Jáger László

Invokáció a Szent Jobb színe előtt

Nem kellett sort várnom, s Színed elé értem,
magányod csöndje várt, s virrasztó Szentlélek,
midőn ott megálltam kálvinista módra,
bár szívem szerint letérdeltem volna.

Ereklyeként jussunk csaknem ezer éve,
megpihent Szent Jobbod tartójába téve,
Belőle fakad minden magyar élet,
szavunk és a hitünk Általad és Érted,

föl-föl dobott kőként Te földedre hullva
kap újult erőre újra s megint újra,
vesztes forradalmak, elbukott, bús csaták
Nálad nyernek vigaszt s új nekibuzdulást.

Idegen tengerek elmarták végeink,
tatár, oszmán vihar tépték eresztékink,
megmaradtunk mégis, mint isteni csoda,
ne kérdezzed, miért, Nála van az oka.

Ránk maradt koronád, jogar, országalma,
ha csonkabonkán is, Mária országa,
kinek kegyelmébe ajánlottad néped,
mely méltatlanul, de öröködbe lépett.

Jöttek külhoniak minket erősítve,
áldassék mindenik hazánkért holt neve,
életük, haláluk az ezeréves álom
kiteljesedése oly gyászos világon,

hol akad ma is, kinek mosoly tárgya,
Szent Koronád csak bohócnak sipkája,
de méltatlan volna szavaikra adni,
hív szó küld bocsájtást általad Radnóti.

Nyugat bástyája most Nyugat martaléka,
új időknek bűzös, szennyes hordaléka
támad ím ellenünk, végromlásunk várván,
jöjj hadba, Szent Jobb, népednek oltalmán!

Mutasd az utunkat, légy vezérlő társunk,
újfajta csatákban légy bizakodásunk,
a Kéz, mely falvakat, templomot teremtett,
szabjon most is irányt, építsen új rendet!

Nem jurtát kiáltok, pusztába se vágyom,
hitem a Te hited, álmod az én álmom:
nyíljon új ezer év, forrjon népünk egybe,
méltón kegyelemre, méltón emlékedre,

ki átélted a legszörnyűségesebbet,
apaként temetni el a reménységed,
mégis bírtál erőt hűn vezetni néped,
szálljon ránk a hited megmaradni Benned!

*

Rozella

nyári vihar előtt
                                       
kis színfoltok úsznak fölöttem
szürkés felhőpamacsokban
mintha fodros szirmú rózsák
nyílnának el égi ablakokban
lentről oly idilli alkonyi kép
madártávlatnyi villámló sötét
felfénylő zordon messzeség
közelebb jön szemembe néz
 
nyírfa csúcsán kis ág roppan
hangja még jobban kicsipkéz
egy trillát a rigótorokban
lent hallgat a tücsök fönt már zeng
zivatar-sörényű szélsuhogásban
mint megriadt ló idedobban
felnyerít a vihar előtti csend
szívemben bent  rianás van

*

Pethes Mária

Szeretnék

Szeretnék március elején
mindent átható
tavasz illat lenni
Szíved mélyét megbizsergetni
Óvó ujjaid alatt fakadó
növényhajtás lenni
Az első visszatérő fecske
csőrében szalmaszál lenni
nyárilakod eresze alatt épülő
fészkében fiókát melengetni
Állócsillagok között
mágneses vonzerő lenni
A törvényszerűségben
kitérőd lenni
Utadon kövek helyett
füvet nevelni
Szeretnék
szád sarkában álomízű
nyálcsepp lenni
emlékeztetni éjszakák
nappalok küszöbén
a bátortalan hajnali fényre
Ébredés után
párnádon maradt
mélyedés lenni
mely puhán az ágyba
visszahívogat
Halálos veszélyben
az a hajszál lenni
melyen az életed múlhat
Minden kicsiny
de nélkülözhetetlen
részlet lenni
mely összekapcsol
jelent jövőt múltat

*

Almádi Róza

"kispatak -blogjából"

jelen

csak jelen lenni mint a hold
sarlóval aratni csillagot
felhők fülébe belefütyülni
hajamba fűzni hajnali napot

elbeszélgetni hosszan a fákkal
megérinteni virágok szavát
nappali sötétségnek háttal
támasztani meg a ház falát

elkalandozni a lélekben
vágyakat írni bakancslistára
meséket hinni még az életben
egy igazi csodára várva

csak a várás örömét adni át
az egyetlen járható utat keresve
ahol két karja úgy ölel át
mintha örökké jelen lenne

*

Pödör György

Téli latolgató

Szelíd folyón feszülő jég,
így vagyok mindkét parton,
kíváncsi füzes, kéklő ég,
ahogy világom tartom.

Csobogássá olvadó híd,
ha itt a tavasz, a nyár,
hívó jeleket adó ív,
amin dalol a madár.

Ott lehet a tél nyugalma,
hol földig ér a fehér,
s a várakozás jutalma
a tavaszba belefér.

Majd ezernyi fű és virág
színes csodaként kinő,
előre forog a világ,
meg a röppenő idő.

Fent mindig kék a messzeség,
lent lábnyomok, csak körök,
s latolgatja sok nemzedék,
hány percből áll az örök?

*

Almádi Róza

az én mesém
 
mesélhetek a szerelemről végül
bádogszárnyú csendek hangzavarában
csillagdobáló szavak közt megszépül
az emlék és a télben újra nyár van
 
ködszemű árnyaim elűzöm messze
míg tenyeredre formázom az arcom
s leszek absztinens ha részeg az este
csak zenévé dobbanó szíved hallom
 
merészkedő kezem kezedbe téved
rezgéseid áthatolnak bőrömön
a földről fölemel az ölelésed
 
szívemből szétröppen az életöröm
melletted már a haláltól sem félek
s ha meghaltam éleszd föl a mesémet

*

Almádi Róza

A fák
 
A fák szeretnek..,  én is őket.
Ellenállnak a szélllben a három l-nek,
míg élnek a madarakhoz hűek,  
akkor is, ha már megöregedtek.
 
A fák igaznak hisznek.., én is őket.
Hiszik a szerelmet, a múlt időket,
ha nagyon fáj, távolról is ölelnek,
és érzik, ha messziről átölelem őket.
 
A fák milliónyi levelet írnak,
bár nem tudják, egy is célba ér-e?
Életüket adják ágynak, papírnak,
háznak… és nem kérdik: megérte?
 
A fák csendben hallgatják a meséimet,
ők ismerik az életem, de én még nem…
Egyszer,  talán egyszer megkérem őket,
ha senki sem hallja, susogják el nekem…

*

Szederfalu

hideg napok jönnek

kiégett szerelme a nyárnak
csókja langyos őszbe fullad
varjak csapatostul járnak
zörgő falevelek hullnak
meghalni csak így jó ilyen
színes méltósággal szépen
emlékkönyvbe írva miben
gyöngybetűkké válunk
mégsem
teljesülhet minden földi álmunk
lábunk alatt avar
felettünk szél kavar
vadludak és őzek
illata az ősznek
fellök és betakar
...
hideg napok jönnek

*

Almádi Róza

Csukott szemmel
 
Szelídít az ősz engem is,
minden nap egy-egy apró lépéssel
jön csak hozzám közelebb, mégis,
mintha attól félne, hogy megsebez
a lombok közt fel-felvillanó fényjel.
Zöld-arany ruhás, szelíd hercegem
leveles-indás övén nyilakkal tele tegez,
de íját megfeszíteni más képtelen,
ám ha kell, ő csillagokig repíti fel.
Honnan jön, merre tart, nem tudom,
csak súgja, magával visz egy napon.
Nem félek tőle, hisz már ismerem,
és ha halk szavú meséit hallgatom,
már be merem csukni a szemem,
mert ilyen dolog ez a bizalom...
Csukott szemmel fogom meg a kezét,
miközben ő minden elrejtett színét
megmutatja nekem.

*

Ametist

A Koncert

Csak a tücsök szólt...
az áhítatos csendben
megszólalt a zene
- először bennem -
egy rezdülés volt csak,
egy sóhaj, alaktalan
forma, tétova óhaj,
észrevétlenül
áradtak a hangok,
s egyszerre csak
megkondultak a harangok...
Esőcseppek ütemesen
dobogtak, megadva
ritmusát feldübörgő
doboknak, hegedű húrja
sírt, jajgatott, s egy
pillanatra minden
elhallgatott, de már
repült, száguldott, rohant
elnyelve mindent,
mint hömpölygő folyam:
csilingelt, zúgott,
harsogott, kitárva
ajtót-ablakot, s milliónyi
fényévet bejárva
kristály-cseppként
tért vissza önmagába,
mint a Teremtés előtti
utolsó percben, s egy
pillanatra eggyé vált minden...

*

Kiss Virág Lívia

A Nagy Kékség

Nyársirató

még itt piheg a csillagos nyári éj
holdfény a kertembe öntötte gondját
szemeimben szűköl a múló idő
még perzseli a hő a barka lombját

látod már a sarkon szalad a nyár
lobog a haja ahogy befordul
a régi lángját még szerteszórja
még a barack édes leve csordul

kicsit maradna a pillangós réten
míg nyitja az utolsó lángvirágot
de szívében már elindult jó messze
csukja a kertajtót álomvilágot

ahogy én is becsukom a könyvem
a nyárral csillagot lesni megyek
a mólón már vár apró csónakom
fogy az erőm lassabban evezek

ahogyan tíz körömmel kapaszkodom
a Nagy Kékségben nem látom a jövőt
kopottas fényem megfakult igazgyöngy
de még megcsillantom ezt a kikötőt

*

Almádi Róza

Napmadár

Eső után vettem észre, milyen
eleven, színes freskó lett a nyár,
rubint ragyog az alkonyi égen,
pára-balerinák tüllszoknyáira
sárga selymet csipkéz a láthatár.
Nem tudom ki ő, miért festi szépre,
alkotó kezében ecset a fénysugár.
Ámulva nézek a bársonyos kékre,
sötét azúrja, mint „hiányod átjár”.
Bevonja törtfehér felhővitorláit,
lehorgonyoz az Esthajnalcsillag,
a Holdat mély álomba navigálja,
s az követi, mint gazdát hű kutyája.
Az est hűs hulláma ringat, becézget,
míg lomha szárnyaira vesz a bánat,
pontos a menetrend, ma sem késhet,
elindul körútján az éjszakai járat,
s az elszálló, óriás napmadár
nekivág velem az éjszakának.

*

Kutyasimogató

Kisujjeskü

Csakis lassan lehet belém szeretni.
Viszont volt egy pont, ahol te zuhantál,
mint padlóra szédült porcelánváza
egy megfejthetetlen belső huzatnál.
Csak én voltam nyitva benned. Ezért szép:
a szeretet a világ másolata
az én ablakpárkányára ültetve.
Több ezer éves bárányt áldoz a ma
ugyanazon az oltáron, ami már
a kezdetek óta ugyanott pumpál,
odabent, az ösztön horpadt tengelyén.
Pipacs s forgács vegyül egy szökőkútnál.
Mint lekötözött kezek, feszül az éj,
pukkan a felhők fehér zubbonyában.
Kettőnk kockázatában valósult meg
az eddig még sosem volt - úgy, hogy már van.
Módszeres tapasztalatlanság, vak bál.
Felfedező út ismerős ösvényen.
Tócsákat gubancol az égbe a Hold,
amíg joghurtot eszünk a sötétben.
Egy kölyök dalmata foltjai vagyunk.
Káoszt csináltunk, s milyen rendezetten.
Így kell lennie, így megy, így produkál.
Úgy van kész, hogy mindig befejezetlen.

*

Majláth Dániel

Kávé és
 
Hétfő. Egy kávézóban vagyok ma.
Valami különlegesre várok,
míg az egymásba borult illatok
úgy fekszenek rá az asztalokra,
mint a tettre kész szerelmespárok.
 
Kávémban megremeg a kiskanál -
ő már sejti, hogy figyelni jöttem.
A hirtelen született pillanat
most szép lassan összemegy és leáll.
Gyermekbénulás egy csöpp időben.
 
Néha hangtalanul mozdul a szék -
csak a borostás csönd viszket itt benn.
Egy lány mosolygödreibe fekszem.
A semmi vagyok, fehér buborék
a kávéhabjába kevert szívben.
 
Rám néz. Egy cirmos mosoly. A lágy fényt
álmos szemeimbe ébreszti át.
Harap egyet, s a morzsákkal együtt,
meleg pogácsájából apránként
leomlik az odaégett világ.

*

Bánki Benjamin

A kert nesze

Nézd, ahogy színarany égalj bomlik le,
szegélyezi a vénülő lombokat!
S fent egy felhő, mint porladó tollpihe,
Napba öltözik, kabátot gombolgat.

Nézd, a kövér élet ölembe roskad,
vajon meddig, hova kell még tartanom?
Jaj a gyerekkor, ha egyszer majd otthagy,
eltűnni látszik a színes tartalom.

Nézd, a köd óvja meztelen gyermekét,
a tájat, mely levetkezve szépeleg!
Füvön csiganyál fénylik, s a kert neszét,
a bogáréneket hallom – létezek.

Nézd, szeretek én is, szeretek itt lent
levegőzni, s a csendben a kert neszét
figyelni, érezni, levetni ingem,
szabadon elszórni szívem szerteszét!

Nézd, mily napfényre ébredt fel a reggel,
füstnek fodrait – valahol égetnek!
S én fiatal, félő, törékeny testtel
dőlök neki az elmúló éveknek.

Nézd, a kövér élet ölembe roskad,
vajon mikor lesz utolsó alkalom?
Jaj a gyerekkor, ha egyszer majd otthagy,
lesz időm, sok a Mennybe áthallanom.

Nézd, madarak dalolnak a holt égen,
minden fájdalom és halál megtérül!
Ha patakká folyik mézízű vérem,
új testet formál, életet legvégül.

Nézd, a kövér élet szívemben omlik,
s bágyadtan suttog benne a kert nesze.
Ó, daloljál, szívem, daloljál holtig!
Csak akkor hagyd abba, ha majd elveszek.

*

Bánki Benjamin

Verselek

A vers a rímek játéka, csintalan sorvégek.
A vers, hol költők alkotnak lesújtó korképet.
Vagy szépet, festékbe mártott világot.
Házfalunkon felfutó mélyvörös virágot.
A vers az esti teraszon felejtett gondolat.
A vers legális drog: macskának a gombolyag.
A vers az ellentétek, a vers szélső határok,
A vers, hogy elmentél, de egyszer rád találok.

*

Jó szívvel osztom meg az oldalamon ezt a szép kezdeményezést.

 - ifjú költő palánták -

Betekintés a III. alkalommal meghirdetett rímfaragók győztes verseibe.

2017. május

Helyszín: Lövéte, Általános Iskola

Bence Evelin

MESEORSZÁG
 
(Megadott szavak: napsütés, szivárvány,
labda, kikelet, gyerek.)
 
Meseország messze táján,
labda gurul a szivárvány hátán.
Titokzatos kikeletben
gyerek játszik napsütésben.
 
Az Óperenciás tenger mélyén,
tengeri virág a palota szélén.
A palotában a tenger királynője,
ül a kagylók igazgyöngyében.
 
Kint a parton a tündérek,
Incsi-fincsi teát főznek.
Szagolják a virágokat,
aztán vígan játszadoznak.

( I. helyezett  V. osztály)

*

Mihály Réka

A TERMÉSZET
 
(Megadott szavak: tavasz, napsugár,
rügyezik, madarak, szivárvány, víz.)


Gyönyörű tavaszi napsugár,
Réteken ugrál és meg-megáll.
Repdeső madarak dalától,
Ébred a természet álmából.
 
Színes szivárvány sugara,
Bontja a rügyeket rohanva.
Patakok vize folydogál,
Csengő hangon csordogál.
 
Kivirult a természet,
Fák meg bokrok örülnek.
Csupa zene mindenhol,
Ember s állat barangol.

 ( I. helyezett  V. osztály )

*
András Zsolt

TAVASZI HAJNAL OTTHON
 
Szavak súgnak fű ölébe,
Fénylő hajnal száll az égbe.
Mint egy angyal, ki megérint,
Szárnyat ad és varázst hint.
 
Egy fán ülök, míg a hajnal kél,
Míg a Nap az ég csúcsáig ér.
Mint ezüst Holddal helyet cserél,
Meglátsz mindent, mit ember remél.
 
A biztonságos falak között,
Te vagy ott a védett- őrzött.
De ahogy növünk, nézünk égre,
A fal  leomlik, le a mélybe.
 
Veszélyes utakon lépni, járni,
Az otthont elhagyni, újat találni…
Lövéte szívében, hol jég is meleg,
Nincsenek gondok, nincsen felleg.
 
Ezen völgyben, ez az otthon,
Örök tavasz hegyen , dombon.
Levegő könnyebb, mint bármáshol,
S rózsa nem szúr, elpalástol.
 
A tavasz ébred, hol én vagyok,
S nézem a hajnalodó dombot.
A fán, ahol nincsenek gondok,
Amíg rájuk nem gondolok.
 
És itt a fényben rájövök,
Minden akadályt széttörök.
Ott élnék, hol akarok,
S maradnék, hol vagyok!

( II. helyezett VIII.osztály )
 
*
Mihály Klementina

RAGYOGJ CSILLAG
 
(Megadott szavak: tavasz, napsugár,
rügyezik, madarak, szivárvány.)

 Szárnyaló keblem tavaszában,
Mámorító rét harmatában.
Ringó víz csillogó-csobogó partján,
Áll ott szerényen egy gyönyörű kislány.
 
A napsugár oly szépen rásüt a hajára,
Mosolyoktól ragyog az egész orcája.
Szivárvány ragyog két szép szemében,
Szerelmes vagyok én!- ez jár az eszében.
 
Rügyezik elméjében a szerelem bimbója,
Az erdőben hallatszik szerelme hintója.
Feltűnik egyszer egy váratlan személyiség.
Két ilyen szép párt nem lát az emberiség.
 
Madarak az utat körülveszik éppen,
Ahogy ők állnak egymással szembe ketten.
Egymás szemébe néznek, szemükbe könnycsepp,
Végre találkoztak és így máris könnyebb.
 
( III. helyezett VIII. osztály )

heart

Kövecses Anna

Igazi mese

Szabaddá nő az idő - mint a fészekből kiesett,
Pehelytollas fecskefióka, ki szárnyait bontva,
Csivitelve új útra lép. De ugyan - ki nevel fel
Szomorú percet boldog életté? Zamatát ontja

A tüllszoknyás világ - éjjel sincs már, hajnal
Sincs még - a cseppnyi pillanat varázsra vár.
Megbékélek magammal, s szirompaplanban
Hallgatom, miképp turbékol egy gerlepár...

Ibolyás csillagcsillár a mennyezet felettem -
Kinyíló Társam a szelíd, virágfüggönyös éj,
Idilli kincspillanat fekszik imitt - mellettem:
Habkönnyű csipkefellegen libben el a sötét.

Pegazussal szárnyalunk kamillaillatos réten,
Hullámzik a táj, és megáll az idő - ébredező
A hű béke - olyan csilingelő, amilyen régen,
Itt minden ciripelő bűbáj kecsesen zöldellő.

Szép, hamvas rózsaszín a horizont előttünk,
Napsugár hív pihenni bágyadt csillagnyájat,
Bársonyparaván mögül lágyan leskelődünk,
Hogy húzzák magukra a pitymallatruhákat.

Üde harmatcsepp perdül lila orgonafátylon,
Tarka virágok közt pirkadattündérek élnek,
Olyan a világ, mint egy éber tulipánálom -
Csak boldoggá kell élni az igazi meséket...

*

Kovács Gabriellla

Versírás

Árván maradt költői képek
kivágott szellem fái
ott villódznak elhűlően
szívizomnyi versigékben
hol Isten szín-vörös echóját
utánozom látni és fájni.

*

Vivien Beatrix

Szív

Egyetlen érzék, mely nem néz semmit,
Különbséget nem tesz, nem néz le senkit.
Egyszer csak kiválaszt valakit, s azontúl
Szeret és csak szeret, oly konokul.

Sose kapok választ a "Miért?" kérdésre,
A szív az, ami mély hangsúlyt tesz az érzésre.
Mert szeret és csak szeret, szüntelen,
Véget nem érne a vele való küzdelem. 

*

Nichi-ya Nikoletta

Csillagok

Amikor megnyugvást keresek, a csillagokra nézek,
ők mindig segítenek, ha meggyötör az élet.
Új reményt ébresztenek megfáradt lelkemben,
s vigaszt nyújtanak, ha csalódok pár emberben.

Csendes, hű társak, akik végig elkísérnek
göröngyös utamon, míg mások elítélnek.
Ők nem áltatnak, és soha nem is kérnek,
számomra a csillagok egy életet érnek.

*

Kovács Gabriella

Ima helyett

Jézus a kabátom,
fogasa a bánat.
Szeretem, de én vagyok
túl szűk a kabátnak.

Uram, ölelj vissza!
Szabass át a fényre,
hadd lehessek újra
sok dobbanás mellénye.

Mert én pici vagyok,
vékony mint a cérna.
Nagy kabátod súlyaként
gyűlhetek csak célba.

Most ezt írom és sírok
a bűnnél egyszerűbben.
Kabátod zsebében
megbocsájtást leltem.

*

Borbás Nóra

Szeptemberi kép

Szeptember fényében ezer szín lángol,
A horizonton áttetsző fátyol táncol,
Messze tűnik a nyári vándor,
Fekete, szárnyas népek sikolya távol,
Parányi tündérképzet egy őszi ágon,
Gyönyörű, rothadt enyészet a tájon,
Álruhában, hogy emberi szemnek ne fájjon.

***

Horváth Csenge

Az Egyetlennek

Talán csak résnyire tártad ki lelkednek ajtaját,
Én mégis mindened megláttam rajta át.
Hibákkal telten is hibátlan, elfáradt arcodat,
S magasba törekvő, lángoló álmokat.

Csókodban édesen dadog az oltalmat éhező,
Karomban kábító nyugalmat érez ő.
Szemedben megbújik mélyen az időnként tévedő,
S előtör néha a semmiben nem hívő.

Leszek a megóvó, álmokkal kísérő angyalod,
Leszek a biztató, éltető holnapod.
Tudom, hogy szeretnéd, s én örökké itt leszek melletted,
Bennem hű társad e világon meglelted.

***

Horváth Csenge

Ajándék

Ahogyan beszélsz, én csak nézlek
És tudom, hogy te is épp ezt érzed.
Egy varázs ez tán, vagy egy mesés álom,
Mi egyedül itt él a nagy világon?

Nem álom, nem képzet, nem holmi játék,
Sok ál-szerelem közt egy nagy ajándék.
Hisz van-e oly igaz, oly tiszta még egy,
oly édes, mi egyszerre óv és éget?

Leple a hibáktól elzár már minket,
Így védi mindentől a legszebb kincset.
Itt nincs más, csak ragyogó, boldog szemed
És enyém, mi tiédre visszanevet.

Ahogyan hallgatsz, én csak nézlek
És tudom, hogy te is épp ezt érzed.
Így lepi a lelket a néma béke,
S így öleljük egymást hűen, védve.

***

Horváth Csenge

Vívódás

Könnyfátyol homálya, hosszú, rideg játszma.
Perzselő vívódás, ezer remény játssza.
Haldokló fénynyaláb, szikrát szóró közöny,
Hab-puha reménység kemény, durva kövön.

Hagyni a szakadtat, kergetni a tisztát,
Vinni a maradtat, elhagyni a "nincs már"-t.
Húzni a "lehet"-et, kergetni a "nem lesz"-t,
Bánni a megtettet, remélni a "kellesz"-t.

Kérni a szánalmat, üldözni az adást,
Vinni a vágyakat, adni minden kapást.
Várni a megadást, remélni a titkot,
Merni a félhetőt, tenni, ami tiltott.

Menni csak előre, szélfútta, vad úton,
Kapni új erőre, merengni a múlton.
Aranyba öltözni, feketévé ázni,
Halálba költözni, minden kínt lerázni.

***

Kovács Gabriellla

Isten engemet figyel

A vér az csak van,
vetkőzd le gyorsan!
hogy elláthassam benne
haldoklásaid.
Én csak neked maradtam,
mint vegycsík
a Napban,
rendetlen imádom
csúf arányaid.
És becézlek abban
az elfojtott talajban,
melybe elesel, lépsz
és feltámadhatol.
Akárhogy nézem
ahogy vetkőzöl,
nincs élőbb annál,
ahogy minden haldokol.

*

Kovács Gabriellla

Közös

A külhoni ágyakon
elalszik lassan a fájdalom,
puháján szétválik nesztelen
négy végtag növése,
bele a Másik négyvégtagok
tér-amputált melegségébe,
az érzékelések siketén át
és meztelen,
ahogyan eggyé kering
bennünk a közös Nincs,
mint pulzus-magas szerelem.

*

Kovács Gabriellla

Lettem, mint te

Anyám sikolyából kiszakadni,
ölek zúzós mélyén
édes-mérgeim szellemjelenésén
jött a pillanat szólítani
egy testet a fényből
a gondolat nyilalló tengerén.
Lettem én:
hússá lett vers,
pupillagyöngy,
angyalszövet,
őseső, félnyers
szerető
és gyilkos lehet,
vagy tán félrement idézés...
két emberi szíven
egy Isteni metszés.

***

Kovács László (Elvont)

Az örök nász előtt

Tündér-titkos bús Szerelmem!
Keress engem rendületlen

S légy türelmes, mint még soha,
Szíved kérgét fedje moha!

Ne félj, csak légy szent-türelmes!
S végtelen és nagy szerelmes

Tüzes szíved vad szikrája
Szívemet tán megtalálja

Tudnod kell, hogy élsz már bennem:
Minden vágyban, minden percben

S hogyha léted megfelejtem
Hűségemhez leszek hűtlen!

Élsz te bennem, élsz már régen,
Madár vagy fent a nagy égen

S várom azt, hogy leszállj értem
Türelemmel vágylak téged

S éhezem az ajkaidat,
Készítsd édes csókjaidat!

És ha érzed, hogy itt a perc
Ne várj tovább, ó ne tedd!

Mint ahogyan bennem másod
Dúdold titkos vallomásod!

S jaj, felszáll majd e bűvös köd
S nem mutat már szívünk tükröt...

Valósággá ég az álom,
Ó úgy várom, nagyon várom!

Még csak álom vagy, nem bánom,
Álmunk útját vígan járom...

Álmodlak és hiszek benned,
Csak még legyél szent-türelmes!

Nincsen lélek párja nélkül,
Találkozunk egyszer végül...

*

Kovács László (Elvont)

Idilli éjszaka

A színtiszta sötétkék,
mintha tinta folyna rám
Megnyugtat a sötétség
fakó utcai homály

Csak alakokat látok,
és egy kóbor lámpafényt
Füst illatától szállok,
álmok ködös tengerén

Mint meséskönyvek régen,
boldogságba ringattak
Most csillagok az égen,
s mellettük Hold trónusa

Vándor macskák a tetőn,
kutyák vad vonyítása
Elpilledt nyári erdőn,
a vén fák nyikorgása

Minden olyan nyugodtan,
alszik szakadatlanul
Békepor reánk hullva,
mit a bársonyos szél fújt

Bölcsőmet már elnyűttem,
karjaidba Te zársz most
Boldog vagyok Szerelmem!
őrzöm a pillanatot.

***

Izsák Arnold Róbert

Oly törékeny

Oly törékeny vagy, mint
a cseresznye fehér virága.
Oly ártatlan, mintha csak
csöppentél volna a világba.

Mintha angyal lennél itt,
arcodon fénysugár.
Zöldell a fű lábad alatt,
ha arra jársz, boldog a határ.

S gyémántmosolyod, mely villan,
az emberekéhez nem hasonlítható.
Míg az ő szemük üres -
A tied mély, feneketlen tó.

S mint tündér, virágról virágra
szökellsz te is a napokon át.
S én loholok utánad, kutatom
apró lábad rejtelmes nyomát.

Ábránd maradsz te, egy kép,
mely kísért néhanap.
S nem tüntethet el Isten nevével
a zsolozsmázó, katolikus pap.

Sőt, én is tehetetlen vagyok.
Törékeny létedhez köt a vég.
Méz vagy, mely émelyít, de
melyből sohasem elég.

*

Izsák Arnold Róbert

Zord idő

Fúj a szél, didereg az álom...
Keresem, keresem, sehol sem találom...
Paplan alá bújva didergek én halkan...
Mennyi, mennyi érzés lehet egy kis dalban!

Fúj a szél, hó recseg alattam...
Lépek, és nem megyek - semmit sem haladtam...
Reccsen az ág, jégcsap hull, talál...
Egy apró madárkát ellep a halál...

Tükörszilánk-gondolat száll magányosan...
A halál házról-házra suhan...
Nincs az úton senki - csak egy koldusgyerek...
Szánjátok, szánjátok őt is meg, emberek!