Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az óceánjáró zongorista legendája

2012.02.16

 

oceanjaro.jpg

A történet meglehetősen abszurd, mégis hihető. Na persze kicsi az esélye, de teljesen el lehet fogadni, hogy 1900-ban egy óceánjáró hajón felejtenek egy csecsemőt, akit magához vesz egy hajókazánfűtő. Egy magányos férfi, akinek van szíve, de nem gondolkodik mélyen arról, mi is a megfelelő környezet egy kisbabának. És ki tudja, talán igaza is van, nem vagyok meggyőződve róla, hogy abban az időben olyan kellemes lehetett árvaházban felnőni...
Persze a sztori szempontjából ennek nincs jelentősége: történt, ami megtörtént a fiúcska felnőtt az óceánjárón. A fűtő pár év múlva meghal, de addig is sok butaságot öntött a gyerek fejébe. Egy nyolc év körüli, okos gyerek komoly kérdéseket tesz fel, komolyabbakat, mint amit ez az egyszerű ember gyereknyelven megfogalmazhat, és talán arra is számíthatott, hogy később, amikor 1900 (igen, ez a fiú neve) kicsit nagyobb lesz, majd visszatérnek a témára. Csakhogy ő meghal, és a gyerek elég nagy már ahhoz, hogy a többiek hagyják vadon felnőni.
És egyszer csak ott áll egy férfi, aki felnőtt, zseniális, de fogalma sincs az életről, a világról. Boldog. Talán boldogabb, mint ha a világa nem csak egyetlen hajó lenne. És biztosan boldogabb, mint azok, akik látogatóba jönnek a világába, néhány hétre. Azzal az érzékenységgel, ami egy ilyen zseniális, vadon nőtt művésznek van, pontosan érzi, és sajnos meg is fogalmazza magának, nincs olyan, mi miatt irigyelné az életüket. Boldogtalanok, szenvednek, fásultak vagy dühösek. Ki vágyna saját jószántából ilyesmire?
Miért van az mégis, hogy azt gondoljuk,1900 csodálatos, biztonságos és boldog világa torz és beteg? Mindenki ezt gondolja. A környezete is, a néző is. Én is. Ő boldog, a többiek nem. Mégis ő lenne a beteg? És mégis az. Tudom. Vagy inkább érzem.
Nem jut más szó az eszembe, csak az, hogy mű. Mesterkélt, megrendezett. A "való világ" persze kegyetlen és fájdalmas. De ha az ember az igazi világban nem boldog, az a saját felelőssége. Nem a világ hibája - ahogy arra 1900 következtetett. Ha boldog tudsz lenni egy hajón, boldog tudsz lenni a világban is. De ha boldog tudsz lenni egy hajón is, minek mennél a világba? Egyetlen, csak egyetlen értelmes válasz marad: mert a hajón csak Te vagy MINDIG ott. A többiek, az egészségesek csak néhány hétig maradnak. Nincs időd, nincs módod valódi emberi kapcsolatokra. Csak felszínesekre.
És ez olyan fontos? Olyan fontos, hogy az embernek LEGYEN két-három igazán mély kapcsolata? Szerelem, barátság, házasság, család, gyerek? Ezek nélkül nem teljes az életed, nem vagy egész, nem vagy egészséges (mármint lelkileg)? A film azt üzeni, így van, ez az igazság. A filmbeli szereplők ezt üzenik. A néző is valahol ezt érzi. Én is. De vajon igaz? Vagy csak így szocializáltak bennünket? Ezek a kérdések.
De van tény is: a félelem a bizonytalanságtól. Amikor a szép elméleted fogságába kerülsz. Addig, amíg azt mondod, azért élsz egy hajón, mert ott boldog vagy, és semmi okod elmenni, még meg is tudod magyarázni azzal, hogy "nézd meg azokat, akik a világból jöttek, boldogtalanok, fásultak, keserűek, stb..., és ki akarná ezt, mikor itt mindenem megvan?". Addig élnek a kérdések. Akkor veszítik értelmüket, amikor egyszer csak azt érzed, hogy IGEN, kell Neked valami onnan kintről. Talán a szerelem, a család, vagy csak valaki, aki nincs ITT, aki kint van, és csak akkor lehetek vele, ha KImegyek utána, és... nem tudod megtenni. Akkor kapod meg a válaszokat. Nem az a lényeg, hogy itt vagy ott. Nem az a lényeg, hogy egyedül vagy másokkal. Az a lényeg, hogy AZÉRT, mert azt akarod. Nem azért, mert csak arra vagy képes...

Az óceánjáró zongorista legendája magyar vonatkozása az operatőr: Koltai Lajos. És magunk között legyen mondva, Mácsai Pál, mint 1900 magyar hangja, hihetetlenül jó választás!